Ápolt bajusz.
Hátul egy kicsit hosszabbra hagyott frizura. Gyors léptek. Már a tizenhatoson belül. Éles sípszó. Tizenegyes. Átadja, át szokta, már megszokta. Ezt legalábbis. Öklök a magasban, a szögletzászlónál összeölelkezik a belgával. Hol őt szolgálja ki, hol ő szolgálja ki őt. Kiabálás a kispadról. Lassan negyven éve ez megy. Már megérti, de mégsem az igazi. Beszélgetne. Magyarul. Magyarországon. Csere. Rendszerváltás. Mégis marad. A négy-három-három. Honvágy. Nem bűn az. Renault 19. Az is úgy gurul, mint az olasz sportautók. Csak az elvárások mások. Magasabbak. Neki elég, ha hétvégén betalál.
A címlapok nem kellenek. Hogy betaláljanak. Gól. Tizenegyes. Gól. Büntető. Mi lehet Kispesten?
Mi lenne, ha azt mondanám, hogy az utóbbi 30 esztendő legjobb magyar idegenlégiósa, ha tehette volna, itthon maradt volna egész pályafutása során? Ha nem olyan állapotok uralkodtak volna Magyarországon, mint a rendszerváltást megelőzően (és követően), elképzelhető, hogy Kovács Kálmán a magyar pályákon harcolja ki a tizenegyesek tömkelegét, és rúgja a gólokat számolatlanul hosszú éveken át. Ahhoz viszont, hogy profi labdarúgó legyen, megkeresse azt a 70 ezer dollárt, amit elérendő célként kitűzött maga elé, külföldre kellett igazolnia. És ha már ott volt, letette a névjegyét.
Nem találta meg Eldorádót, ahogyan kortársa, Détári, nem vitt el minket a hedonizmus világába, ahogyan Döme. Mégis az európai topfutball vérkeringésében pödörte bajuszát, tevékeny részese lehetett egy világszínvonalú akadémiával rendelkező vidéki kiscsapat igazi felemelkedésének, de saját két szemével láthatta azt is, hogy milyen ereje van a labdarúgásnak a mindennapi életben, a politikában, még az olyan „fejlettebb” államokban is, mint Franciaország.
Kovács Kálmán 1989-ben került ki Franciaországba, ahol egy féléves „rekreációs” kispesti visszatérést leszámítva, négy esztendőt töltött. Ha fel akarjuk idézni a páratlan gall kalandot, akkor utazásunkat Auxerre-ben kell kezdenünk, majd a francia labdarúgás egyik legnagyobb botrányánál kell abbahagynunk, miközben megtudhatjuk, hogy a honvágyat csak a legvérbelibb profizmussal sikerülhet legyőzni, vagy legalábbis egy időre elcsitítani.
Egy szó mint száz, irány Auxerre!