A LEGJOBB, A LEGSZÖRNYŰBB ÉS A …

Sorozatunkat ezúttal azokkal a vébékkel folytatjuk, amelyek e sorok írójának a szívéhez a legközelebb állnak. Épp akkor lettem futballimádó, amikor Észak-Korea elképesztette a világot, amikor a felejthetetlen olasz-NSZK-t játszották a hetvenes mexikói Mundialon, és amikor a lengyelek bizonyították, hogy sok munkával és alázattal egy „futottak még” fociországnak is lehet klassziscsapata.

A santiagói csata

kistarcsa, fociológus

Az olasz futball a harmincas évek két világbajnoki címe után a következő évtized végén borzalmas veszteséget szenvedett el: a Torino csodacsapata repülőbalesetben odaveszett. Ezért egy generáció kimaradt, ami az ötödik évtized kudarcaiban is megmutatkozott, hiszen két Vb-n (1950, 1954) leszerepeltek, míg a svédországira ki se jutottak! 1962-re azonban ismét összekovácsolódott egy olyan gárda, amelytől újra remélhették a régóta áhított sikert. Ismét elővették a régi receptet: az oriundókat, azaz az olasz felmenőkkel rendelkező, honosított latin-amerikai sztárokat.

A bemutatkozás mégis pöntyögött, mert a nyugatnémetek ellen alulról sikerült egy 0-0-t kiszenvedni. Ráadásul a második ellenfél, a házigazda chileiek elleni meccs előtt történt egy incidens. Két olasz újságíró, Corraddo Pizzinelli és Antonio Ghirelli alaposan leszedte a keresztvizet az azzurrik szálláshelyéről és egyáltalán a rendező országról. Felrótták, hogy a telefonok süketek, a taxi olyan ritka, mint a hűséges férj, a telefon és a telex csigalassú, egész városnegyedeket lepnek el a sarki prostik, és mindenütt szegénységet, alultápláltságot, alkoholizmust és analfabétizmust tapasztalnak.

Nemsokára kiderült, hogy a rossz kommunikáció ugyanolyan hiba, mint jobbhátvédet rakni centerbe. A cikkeknek híre ment Chilében, és kisvártatva össznépi felháborodás tört ki. Annál is inkább, mert két évvel korábban az ország borzalmas földrengést élt át, és az, hogy mégsem mondták le a vébérendezést, egyfajta muszáj-Herkulesség volt a részükről, amit a világ is együttérzéssel nyugtázott. Az olaszok már a mérkőzés előtt rosszat sejtettek, amit igazolt, hogy kezdés előtt hiába dobáltak engesztelőleg virágot a nézők közé, azok megvetően visszahajigálták. Ami viszont ezután következett, arra senki se számított.

Rögtön az elején elszabadult ugyanis a pokol: a hazaiak egyből nekiestek ellenfeleiknek, és ütötték-rúgták őket, ahol érték. Persze, a dél-európaiak se maradtak adósok, és időnként valóságos verekedő-rugdosódó-köpködő párok alakultak, amelyek tagjai felváltva csépelték egymást. Így folyt le a santiagói csata, a focihistória egyik legrémületesebb, leggyalázatosabb epizódja, amelyen a rendőrségnek négyszer is közbe kellett avatkoznia.

A legnagyobb baj az volt, hogy Aston angol játékvezető – később az ő nevéhez fűződött a sárga és piros lapok bevezetése! – a nagy hazai közönséget látván berezelt, és csak az olaszokat merte szankcionálni. Olyannyira, hogy kettőt (Ferrinit és az ellenfelét fejberúgó Davidot) is kiállított közülük, miközben a Davidot és Maschiót is profi bokszolót megszégyenítően leütő chilei Leonel Sánchez a pályán maradhatott. A dupla emberhátrányban egyre fáradó olaszok ellen aztán az előzőleg esélytelennek tartott Chile két gólt is szerzett, és továbbjutott – Olaszország már hiába nyert az utolsó mérkőzésén Svájc ellen 3-0-ra. Chile aztán a vébén „betliző” Jasin hibáit kihasználva a favorit szovjeteket is kiverte, és végül a bronzmeccsen a csehszlovákok elleni vereségük miatt elkedvetlenedett jugoszlávokat is legyőzve bronzérmes lett! Olaszországnak pedig maradt a mártírszerep, na meg az oriundók bűnbakká kikiáltása…

Teljes cikkért kattints ide!