Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik

Most jön csak igazán a flagellánsoknak, öngyötrőknek való csemege! Két ország – az egyik történetesen mi vagyunk! – futballnemzeti nagylétének temetője (a Maracana, ill. a berni Wankdorf-stadion) után Svédországba látogatunk, ahol a franciákat egy sérülés ütötte el első VB-döntőjüktől…

Már világbajnokok vagyunk! Ja, nem

A II. világháború után a világ újra élni, örülni, játszani, focizni akart, a jogo bonito művészei, a brazilok pedig futballvilágbajnokságot rendezni – és megnyerni. A franciaországi bronzérmesek diadalát egy egész hatalmas ország áhította, mert így akarták demonstrálni, hogy senkinél sem alábbvalóak. A gigantomán, pénznyelő beruházás sem hiányzott: minden idők legmonstruózusabb stadionját, a Maracanát épp a nagy dzsemborira húzták fel. (Ez is újabb példája annak, hogy a labdarúgás ideális gyógyírt kínálhat identitásválságokra, kisebbrendűségi érzésekre.)

Pedig már az eleje is elgondolkodtató volt. A mexikóiak elleni 4-0-át követően a híres “svájci reteszt” nem is sikerült feltörni (2-2), és a jugoszlávok elleni 2-0-at is ki kellett szenvedni. A négy között vizont már szárnyalt a csapat: a svédeket 7-1-gyel, a spanyolokat 6-1-gyel “küldte meg”. Ekkorra már az összeállítás is stabilizálódott, kialakult a csodálatos Zizinho – Ademir – Jair belsőhármas, tengelyében a gólzsák Ademirrel. Az utolsó mérkőzés előtt már csak egy pont kellett nekik a végső győzelemhez (az akkori rendezési szisztéma szerint nem volt döntő, a legjobb négy között a csoportelső nyerte a trófeát), és az ellenfél az addig a vébén bukdácsoló, bár nagy játékerejű Uruguay volt. A győzelem holtbiztosnak látszott, ezért az országon már előre eufória vett erőt (??!!). Mindez odáig ment, hogy a riói polgármester már előre győztesnek kiáltotta ki az együttest, sőt, az O Mundo című napilap a címoldalán a csapatfotót “Íme, a világbajnok” aláírással közölte.

Teljes cikkért kattints ide!