Gól, kapufa, tizenegyes, döntetlen, hazai, vendég, szabálytalanság. Ebbe a sorba ma már nyugodtan beilleszthetjük a bullshitet is, mint a labdarúgás szótárának egyik kiemelkedő tagját. Könnyen bekebelez minket, de mégis nehezünkre esik artikulálni a problémát, miközben a sportnál fontosabb, mindennapi életünket is befolyásoló területeken röhög minket szembe a bullshit. Van egyáltalán a bullshitnek definíciója? Miért nem mondhatjuk simán csak azt, hogy kamuzik Mourinho? Milyen mély filozófiai gondolat áll a fociban is elhatalmasodó bullshitelés mögött? A továbbiakban ezekre keressük a válaszokat.

Világunk, a XXI. század végérvényesen a tömegkommunikáció évszázada lett, amikor valósággal elárasztanak minket a lehetőségek, azok a csatornák, amelyeken bárki, bármikor és ami a legfontosabb, bármiről ki tudja nyilvánítani a véleményét. A nyugati társadalom mára egyfajta elvárásként tekint arra, hogy tagjai a szólásszabadság nevében a lehető legszélesebb spektrumú témákról, topikokról mondja el a véleményét. Ez viszont azt is jelenti, hogy felhígul a kommunikációs tér, leghatásosabban a közösségi csatornákat kihasználva olyan tartalmakkal találjuk szemben magunkat, amire felfigyelve jobb esetben felhúzzuk a szemöldökünket. Azt látjuk, hogy valami nem stimmel. Azt mondjuk, hogy egyre sűrűbben jön velünk szemben valami, ami…bullshit.

A bullshit angol kifejezés folyamatosan válik egyre népszerűbbé különböző nyelvekben is, de ha ragaszkodunk egy magyar megfelelőhöz, akkor badarságnak, üres beszédnek (az angol hot airhez hasonlóan) fordíthatnánk. Ha megkérdeznénk, hogy mit értünk bullshit alatt, akkor a válaszok többségében azt a közös pontot találnánk, hogy „valami nem stimmel”. Logikai bukfencek, egyszerű hazugságok, könnyed kérdéskikerülések, valami hasonlók. Pontosan azonban nem tudnánk megmondani, hogy mi a bullshit, a badarság. Pedig a XXI. században, főleg annak második évtizedében úgy tűnik, hogy (legalábbis az angolszász területeken) a kultúránk címkefelhőjét a bullshit (és még egy összetevő, amiről még nem rántjuk le a leplet) tag uralná legnagyobb méretben. Ez a badarság kultúrája.

Ez utóbbi gondolatot Harry Frankfurt filozófusnak köszönhetjük, és rögtön hozzá is tehetjük, hogy a kultúra egésze alól bizony a labdarúgás sem tud kibújni. A 2010-es évek kitermelte magából azokat a futballszurkolókat, akik információjuk legalább 90%-át (persze erről nincsenek pontos adataim) az internetről, azon belül is a közösségi oldalakról szerzi be. Beszerzés, feldolgozás és továbbítás, újrahasznosítás. Ha van felhígult kommunikációs tér, akkor az a Facebook és a Twitter digitális közössége, ahol a focibarátnak folyamatosan szelektálnia kell a hasznos (és igaz) informatív tartalom és a között, amit itt is csak úgy hívhatunk…bullshit.