A magyar futball szelleme a másodosztály mocsarában
A magyar labdarúgás csendes, zavaros mélységeiben ma egy kísértet lebeg. Ez a klub valaha a modern játék taktikai laboratóriumaként szolgált, egy olyan intézményként, amely újradefiniálta a sportág geometriáját, és egyben politikai eszközként vetítette ki egy totalitárius rendszer erejét Európa pályáira. A Budapest Honvéd nem csupán egy futballcsapat; ez egy emlékmű a huszadik század egy meghatározott, robbanásveszélyes pillanatára, amikor a klub és az állam közötti határvonal teljesen elmosódott. Ha ma ránézünk a Honvédra – amely nemrég esett ki a Nemzeti Bajnokság II-be, és a pénzügyi stabilitásért küzd –, egy bukott birodalom romjait látjuk. Mégis, a jelenlegi jelentéktelenség porrétege alatt ott rejlik az Aranycsapat története, azé a gárdáé, amely rettegésben tartotta a világot.
A Honvéd volt a motorja annak a nagyszerűségnek, egy államilag gyártott szuperklub, amely a szocialista kollektivizmus felsőbbrendűségét volt hivatott bizonyítani. Azonban, mint minden, ami kényszerre és nem organikus fejlődésre épült, ez a dominancia is törékenynek bizonyult. Amikor 1956-ban a tankok begördültek Budapestre, a klub a forradalommal együtt szétforgácsolódott, és olyan örökséget hagyott maga után, amely egyszerre tragikus és zseniális.
Kispesttől a hatalomig: egy bekebelezett falu
A klub kezdetben szerény volt, mielőtt az állami propaganda fegyverévé vált volna. 1909-ben alapították Kispesti Atlétikai Club néven, és egy Budapest külvárosában fekvő falut képviselt, amely ekkor még elkülönült a fővárostól. Fennállásának első három évtizedében a Kispest egy egyszerű közösségi intézmény volt, amely a nyers, ipari identitást hordozta. Mérsékelt sikereket ért el, 1926-ban egy kimerítő, hármas döntő után megnyerte a Magyar Kupát, de végig a nagy budapesti hatalmak, a Ferencváros és az MTK árnyékában maradt.
A Kispest azonban rendelkezett egy olyan erőforrással, amely többet ért minden trófeánál: a Puskás családdal. Idősebb Puskás Ferenc a klubban játszott, majd később edzette is azt, de a fia, ifjabb Puskás Ferenc volt az, aki mindent megváltoztatott. A kispesti edzőpályára néző bérházban felnőve a fiatal Puskás a házak közötti homokos grundokon csiszolta tudását szomszédja és legjobb barátja, Bozsik József mellett. A falon való kopogtatással jelezték egymásnak, ha ideje volt játszani, és olyan telepatikus megértést fejlesztettek ki, amely később a világ legjobb védelmeit is összezavarta. 1943-ban mindketten bemutatkoztak a Kispestben, de a klub szellemiségében továbbra is falusi csapat maradt. Ez a helyzet a második világháború után, a vasfüggöny leereszkedésével és Magyarország kommunista állammá alakulásával erőszakosan megváltozott.
A magyar futball államosítása
A Magyar Kommunista Párt 1949-re, a sztálinista diktátor, Rákosi Mátyás vezetésével, megszerezte a teljes hatalmat. Ebben az új világban a sport nem szabadidős tevékenység volt, hanem az ideológiai küzdelem színtere. Sebes Gusztáv, a sportminiszter-helyettes és a válogatott szövetségi kapitánya az osztrák Wunderteam és Vittorio Pozzo Olaszországa által ihletett víziót követett: az ország legjobb tehetségeit egyetlen klubba akarta tömöríteni, hogy biztosítsa az egész éves összejátszást. A hagyományos budapesti óriások politikailag kompromittálódtak. A jobboldali, nemzeti hagyományokkal rendelkező Ferencvárost gyanakvással kezelte a rendszer, megfosztották nevétől, és az élelmezési dolgozók csapatává, ÉDOSZ-szá keresztelték át. A zsidó polgárság által alapított MTK-t a rettegett titkosrendőrség, az ÁVH vette át, és Vörös Lobogó néven működtette tovább.
Sebes a Kispest felé fordult. Ez a klub tiszta lap volt: munkásosztálybeli, politikailag alakítható, és már otthont adott Puskásnak és Bozsiknak. 1949 januárjában, ahogy Kispest falut beolvasztották Budapest kerületi rendszerébe, a klubot a Honvédelmi Minisztérium államosította. Az új név Budapesti Honvéd SE lett. A Honvéd név a Honvédségből származik, jelentése a haza védelmezője. A hadsereg teljes súlyával a háta mögött a Honvéd agresszív toborzási kampányba kezdett, amelyet katonai behívókkal álcáztak. Bár Puskás és Bozsik helyiek voltak, a hadsereg besorozta Kocsis Sándort, Czibor Zoltánt és Budai Lászlót a Ferencvárosból, valamint Lóránt Gyulát a Vasasból és a forradalmi kapust, Grosics Gyulát is.
Ez nem egy átigazolási piac volt, hanem az emberi erőforrások kisajátítása. A játékosok katonai rangokat kaptak – Puskás lett a híres száguldó őrnagy –, és bár névleg katonaként szolgáltak, egyetlen feladatuk a futball volt. Sebes gyakorlatilag a nemzeti válogatott állandó edzőtáborává alakította a Honvédot.
A Honvéd mint taktikai laboratórium
Az állam pártfogása alatt a Honvéd a Sebes által szocialista futballnak nevezett stílus kísérleti terepévé vált. Ez a totális futball előfutára volt, egy olyan rendszer, ahol minden játékostól elvárták, hogy egyenlő mértékben vegye ki részét a munkából, és több poszton is otthonosan mozogjon. Abban az időszakban, amikor az európai futballt a merev WM-formáció uralta, a Honvéd és a magyar válogatott bevezette a rugalmas 4-2-4-es rendszert. Ez a taktikai újítás a középcsatár visszavonásán alapult – ezt a szerepet a válogatottban az MTK-s Hidegkuti Nándor tökéletesítette, de a Honvédban Puskás és Kocsis folyékony helycseréi tükrözték.
A rendszer az intellektusra és a mozgásra épült; a játékosoktól elvárták, hogy két lépéssel előrébb gondolkodjanak, egyfajta szocialista kollektívát létrehozva a pályán, ahol a rendszer fontosabb volt az egyénnél. Az eredmények félelmetesen hatékonyak voltak. A Honvéd megnyerte a magyar bajnokságot 1949–50-ben, 1950-ben, 1952-ben, 1954-ben és 1955-ben. Befolyásuk azonban messze túlmutatott a hazai trófeákon. A Honvéd magja alkotta az Aranycsapat gerincét, amely 1952-ben olimpiai aranyat nyert, 1953-ban pedig 6-3-ra tönkretette Angliát a Wembley-ben – ezt a mérkőzést a futballtörténelem fordulópontjaként tartják számon.
1954-ben a Honvéd barátságos mérkőzést játszott a Wolverhampton Wanderers ellen a Molineux-ban, az új villanyfényes pályán. A Wolves 3-2-re nyert – miután Stan Cullis menedzser parancsára elárasztották a pályát, hogy a sár lelassítsa a magyarok passzjátékát –, és az angol sajtó a Wolvest kikiáltotta a világ bajnokának. Ez az önteltség és a vágy, hogy a Honvédot versenykörülmények között teszteljék a legjobbak ellen, közvetlenül vezetett a Bajnokcsapatok Európa Kupájának létrehozásához.
A berni trauma és a repedések a rendszeren
A Honvéd által hajtott gépezet legyőzhetetlensége csak illúzió volt, amely 1954. július 4-én szertefoszlott. A svájci világbajnoki döntőben az Aranycsapat 3-2-re kikapott Nyugat-Németországtól, annak ellenére, hogy nyolc perc után már 2-0-ra vezetett. A vereség katasztrofális hatással bírt. Egy totalitárius társadalomban, ahol a futball volt az öröm egyetlen kifejezési formája, a kudarcot a rendszer kudarcaként értelmezték. Zavargások törtek ki Budapesten. A tömeg Puskás-képeket égetett és betörte az állami újság ablakait. Grosics Gyulát hazaárulás és kémkedés vádjával letartóztatták, csempészéssel vádolták, és egy vidéki bányászcsapathoz száműzték.
A berni vereség megrepesztette a rendszer homlokzatát. A korábban dédelgetett, a szocialista sikerek szimbólumaként kezelt játékosok, akiknek kiváltságként megengedték a nyugati áruk csempészését, hirtelen a nép ellenségeivé váltak. A klub és az állam közötti szimbiózis mérgezővé fordult.
1956 és a hazátlan klub
1956-ra a feszültség Magyarországon elérte a töréspontot. Októberben, miközben a Honvéd a spanyol bajnok Athletic Bilbao elleni BEK-mérkőzésre készült, kitört a magyar forradalom. A csapat éppen külföldön tartózkodott egy nyugat-európai túrán, amikor a felkelés elkezdődött. Budapestre visszatérve az emberek az utcára vonultak, ledöntve a szovjet elnyomás szimbólumait. Egy rövid pillanatra visszatértek a régi identitások: a Ferencváros újra Ferencváros lett, elhagyva a Kinizsi nevet; az MTK eldobta a Vörös Lobogó megnevezést. A Honvéd azonban, mint katonacsapat, megmaradt Honvédnak, csapdába esve katonai identitásában, miközben földrajzilag elszakadt a parancsnoki struktúrájától.
Amikor a szovjet tankok november 4-én begördültek Budapestre, hogy leverjék a forradalmat, a Honvéd játékosai gyötrelmes választás előtt álltak. A BEK-visszavágót, amelynek a magyar futball ünnepeként kellett volna szolgálnia Budapesten, a brüsszeli Heysel Stadionban játszották le. Ez egy szürreális és tragikus esemény volt. A játékosok úgy léptek pályára, hogy szorongva várták a híreket az égő Budapesten maradt családtagjaikról. A mérkőzés elején a Honvéd kapusa megsérült. Mivel abban az időben nem volt cserelehetőség, a világ egyik legjobb támadója, Czibor Zoltán kényszerült a kapuba állni. A Honvéd 3-3-as döntetlent ért el, de összesítésben 6-5-tel kiesett a sorozatból.
A hontalan túra és a 4-2-4 terjedése
Európából kiesve, és nem akarva visszatérni a szovjetek által megszállt Magyarországra, a Honvéd kerete bizonytalanságba süllyedt. Haza nélküli csapattá váltak, a világ legjobb játékosainak hontalan gyűjteményévé. Dacolva a FIFA-val és a szovjet ellenőrzés alatt álló Magyar Labdarúgó Szövetséggel, amely illegálisnak nyilvánította a csapatot, a játékosok Bécsbe hívatták családjaikat, és segélytúrát szerveztek. Korábbi edzőjük, Guttmann Béla vezetésével Olaszországba, Portugáliába és Spanyolországba utaztak, hogy bemutató mérkőzésekből tartsák fenn magukat. 5-5-ös döntetlent játszottak a Real Madrid és az Atlético Madrid közös csapatával, és 4-3-ra legyőzték a Barcelonát.
A túra 1957 elején Brazíliában csúcsosodott ki, ahol a Honvéd a Flamengo és a Botafogo ellen lépett pályára. Ezek a mérkőzések jelentették az Aranycsapat utolsó lélegzetvételét. A Honvéd taktikai DNS-e – a 4-2-4-es felállás – ezen a túrán keresztül öröklődött át a brazil futballra. Guttmann Brazíliában maradt, hogy a São Paulót edzze, segítője, Vicente Feola pedig ezt a 4-2-4-et használva vezette Brazíliát az első világbajnoki címéhez 1958-ban. A FIFA és a magyar rendszer nyomása azonban végül túl nagynak bizonyult, és a csapat kénytelen volt feloszlani.
Disszidálás, száműzetés és egy dinasztia halála
A Honvéd szétesése a magyar futball aranykorának halálharangja volt. A játékosok választhattak: hazatérnek a legyőzött Magyarországra a Kádár-rendszer bizonytalanságába, vagy Nyugatra disszidálnak és vállalják a globális eltiltást. Bozsik József, a középpálya motorja és a magyar parlament képviselője, hazatért, ahogy Grosics Gyula is. A támadóhármas azonban – a csapat zsenialitásának magja – a száműzetést választotta. Kocsis Sándor és Czibor Zoltán végül a Barcelonához szerződött. Puskás Ferencet, akit a magyar sajtó árulónak és katonaszökevénynek bélyegzett, kétéves eltiltást szenvedett el, mielőtt a Real Madridhoz igazolt. Ott, túlsúlyosan és leírtan, újra feltalálta magát, három BEK-et nyert, és bizonyította zsenialitását a szabad világ számára.
Budapesten a Honvéd kiüresedett. Megfosztva sztárjaitól és beszennyezve a bukott forradalom árulóival való kapcsolatával, a klub 1957-ben majdnem kiesett, amit csak a szövetség bajnokságbővítési döntése mentett meg. A forradalom utáni korszak egy lassú, fájdalmas másnaposság volt. Bár a Honvéd a nyolcvanas években Détári Lajos zsenialitásával megélte második aranykorát, és hét bajnoki címet nyert 1980 és 1993 között, soha nem nyerte vissza az ötvenes évek misztikumát. A világ továbblépett. A Sebes és a Honvéd által bevezetett taktikai újításokat mások – Brazília, a hollandok és a Nyugat modern szuperklubjai – vették át és tökéletesítették.
A modern korszakban a klub az önmeghatározással küzdött. Az állami tulajdonból a magánvállalkozásba való átmenet brutális volt. 2003-ban a klub kiesett; 2004-ben a klubot birtokló cég adótartozások miatt felszámolás alá került. Bár Budapest Honvéd FC néven újjászervezték, az instabilitás megmaradt. 2023-ban a klub ismét kiesett az NB II-be, a magyar futball másodosztályába.
A fenntarthatatlanság emlékműve
A Budapest Honvéd története tanulság a mesterségesen létrehozott nagyszerűség fenntarthatatlanságáról. A klub aranykora nem egy egészséges sportökoszisztéma eredménye volt, hanem az önkényes kényszeré. A rendszer központosította a tehetségeket, hogy erőt sugározzon, de ezzel egy olyan struktúrát hozott létre, amely teljesen a politikai stabilitástól függött. Amikor a politika összeomlott, a futball is összeomlott vele. A Honvéd volt az Aranycsapat motorja, mégis, a klub maga alig létezik a modern emlékezetben. Gyakran csak Puskás életrajzának lábjegyzeteként kezelik, nem pedig akként az intézményként, amely őt naggyá tette.
Ma az új Bozsik Aréna áll Kispesten, de a benne játszott futball fényévekre van attól a szocialista futballtól, amely valaha rettegésben tartotta Angliát és Brazíliát. A Honvéd a történelem által elnyelt klub marad – egy edény, amely egy nemzet reményeit és egy állam ideológiáját hordozta, hogy aztán sorsára hagyják, amikor az ideológia megbukott. Komor emlékeztető ez arra, hogy bár a rendszerek építhetnek csapatokat, a lélek tartósságát nem tudják mesterségesen előállítani. Az ötvenes évek nagyszerűsége kölcsönvett nagyszerűség volt, és a tartozást az azt követő évtizedek csendjével fizették meg.
Forrás: Football Bloody Hell / Football Bloody Hell
Gyakran ismételt kérdések
Miért pont a Kispestet választotta a hatalom a Honvéd megalapításához?
A választás azért esett a Kispestre, mert a klub tiszta lapnak számított a nagyobb múltú budapesti egyesületekkel szemben. Munkásosztálybeli háttere miatt politikailag könnyen alakítható volt, ráadásul már ott játszott a két legnagyobb tehetség, Puskás Ferenc és Bozsik József, ami ideális alapot biztosított Sebes Gusztáv terveihez.
Hogyan befolyásolta a Honvéd taktikája a brazil futballt?
Az 1957-es illegális dél-amerikai túra során a Honvéd bemutatta a forradalmi 4-2-4-es felállást Brazíliában. Guttmann Béla kint maradt edzősködni, és az általa átadott taktikai tudás közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy Brazília 1958-ban megnyerje története első világbajnoki címét.
Mi történt a klubbal az 1956-os forradalom után?
A csapat magja a BEK-mérkőzések után nem tért haza, hanem egy hontalan túrára indult. Később a legnagyobb sztárok, mint Puskás, Kocsis és Czibor, Nyugaton maradtak (disszidáltak), a Honvéd pedig elveszítette meghatározó szerepét, és évtizedekig tartó hanyatlásnak indult, amelyből csak a nyolcvanas években tudott rövid időre felemelkedni.