VÍRUS – Bizonytalan ideig szünetel a bajnokság!

Kedves csapatok, játékosok, szurkolók!

A koronavírus okozta vészhelyzet és a ránk is vonatkozó kormány- és önkormányzati határozatokkal összhangban bizonytalan időre leállítjuk a bajnokságot! Március 16-tól a Nagytarcsai Grund is zárva lesz a polgármester döntésének értelmében. A fertőzések elkerülésének érdekében már eddig is gondolkodtunk a bajnokság leállításán, de így már választásunk sem maradt. Bár elsődleges célunk a szabadidő hasznos és kulturált eltöltésének, szervezett keretek közötti lehetőségének megteremtése, de a kialakult helyzetben ezt felelősséggel nem tudjuk biztosítani. Az egészség a legfontosabb, így kötelességünknek érezzük minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy megóvjuk!

Kérjük kísérjétek figyelemmel az weboldalt, illetve Facebook oldalunkat, ahol minden változásról időben tájékoztatást nyújtunk!

Mindenkinek kitartást és jó egészséget kívánunk! Vigyázzatok magatokra és hozzátartozóitokra!

Szervezők

Fizetési határidő!

Tisztelt Uraim! A megbeszéltek szerint a nevezési díj első részletének (50%) fizetési határideje október 1. volt. (130.000 Ft + 1.500 Ft/fő) Kérjük azokat a csapatokat, akik még nem rendezték ezt, a hétvégéig legyenek szívesek pótolják! Az egységes, számozott mezekre adott határidő is lejárt, ezért akinek nincs, azt a JV. nem engedi pályára lépni! Szervezők

MINDENKINEK JÓ PIHENÉST ÉS KELLEMES ÜNNEPEKET!

Vége az őszi szezonnak!!!

FIGYELEM!
A csapatvezetőkkel a bajnokság kezdetén abban állapodtunk meg, hogy nem játszunk havas, hideg időben. Az időjósok mindenhol havat és mínuszokat jeleznek a hétvégére, ezért az őszi fordulókat lefújtuk! A bajnokság folytatása kora tavasszal várható!

Mindenkinek jó pihenést és kellemes ünnepeket!

Albert Flórián,magyar foci,legendás futballisták,nosztalgia,Ferencváros,labdarúgás története

„NEM SZERETTEM A SZERETETET”- Albert Flórián

(Az én Albertom) Ő volt a kedvenc játékosom, ő volt a Futballista. A labdarúgást gyerekként, majd serdülőként is az jelentette számomra, hogy Albert lő, góóóól!, és a Fradi meg a magyar válogatott nyer.

Igazából ma sem tudom elhinni, hogy az FTC már nem nagycsapat, válogatottunk a „futottak még” kategóriába tartozik, és Flóri már négy éve halott. Még azzal a ténnyel se tudtam megbarátkozni, hogy visszavonult. Sokáig – alighanem Altafini, a Juve a negyvenhez közeledve, félórákra becserélt brazil sztárjának példájától befolyásolva – abban reménykedtem egyfajta gyermeteg csodavárással, hogy egyszer visszatér, és megint rugdalja majd a gólokat, és újra nyerünk. Sokszor haragudtam rá, és haragszom ma is, ahogy az alábbiakból is kitűnik, ahogy a szurkoló pöröl legnagyobb kedvencével, mert nem tökéletes.

(Mit tudott?) Albertet futballistaként technikai képzettsége emelte játékostársai fölé. A legnagyobb erénye egészen rendkívüli cselezőkészsége volt. Ennek köszönhette híres, cselsorozatokkal szerzett góljait, amelyek során több ellenfélen is átkígyózva, hanyag mozdulattal pöccintett, perdített vagy gurított – szinte soha nem bombázott – a hálóba. A labdavezetés terén is páratlant nyújtott: Romarióhoz hasonlóan ő is maga alatt vezette a labdát, ezért nem lehetett szabályosan szerelni, és labdával szinte gyorsabb volt, mint anélkül. Mindezzel együtt nem volt önző játékos. Az összjátékban is világklasszis volt, és ezért irányítóként ugyanolyan teljesítményre volt képes, mint „gólvágó” középcsatárként. Ragyogóan látott a pályán, és hajszálpontosan, ugyanakkor mindig a kellő ütemben indított akár 30-40 méterre is. Soha nem erőlködött, játékát ritka könnyedség és elegancia jellemezte – a cselsorozatok mellett ez vált a második védjegyévé, ez tette a labdarúgás „Mozartjává”. A „gógyis”, szellemes magyar futballista prototípusa volt, akihez ragadt a labda, és előszeretettel csinált bolondot a hátvédekből. Egész futballját hallatlan technikai és szellemi fölény jellemezte. Ehhez társult rendkívüli fejelőkészsége is, ami nemcsak kitűnő súlypontemelkedésben és ütemérzékben, hanem fejlett fejelőtechnikában is megnyilvánult. Ennek köszönhette számos, csukafejesből vagy csúsztatásból szerzett gólját.

Természetesen akadtak hiányosságai is. Kerülte az ütközéseket, és sokszor nagyon keveset mozgott. Ilyenkor csípőre tett kézzel állt a pályán. Ez adott alkalmat a személyével kapcsolatos polémiáknak is. Ezek következtében Albert, aki fénykorában a világ egyik legjobb futballistája volt, nagymértékben vitatott figurává vált. Mivel ezek a viták máig ható és labdarúgásunk hanyatlását érintő kérdésekkel kapcsolatosak, az alábbiakban részletesen foglalkozom velük.

A teljes cikkért kattints ide

A Queen’s Park meséje: a korai újítók, akik az amatőrök utolsóiként váltak ismertté

1872-ben, amikor Ulysses S. Grant elnök lett, Yellowstone megkapta a nemzeti park státuszt, és Torontóban bejelentették az első lóinfluenza esetet, Glasgowban megrendezték az első hivatalos nemzetközi labdarúgó mérkőzést Skócia és Anglia között. És itt jön a csavar: az egész skóciai csapat a Queen’s Park játékosaiból állt!

Ha Glasgow nevét hallod, valószínűleg az Old Firm – Celtic vs Rangers, Zöld vs Kék – ugrik be. De van egy történet, amit talán nem tudsz: a híres Ibrox és Celtic Park között ott van a Hampden Park, a világ legnagyobb stadionja 1903-ban, ahol a Queen’s Park játszott. Az ő stadionjuk volt az első, 1873-ban, amit a legidősebb skóciai klub, a Queen’s Park épített.

A Queen’s Park volt a skóciai labdarúgás úttörője. Ők alakították ki az első játékszabályokat, alapították meg a Skóciai Labdarúgó Szövetséget, és nyerték meg az első skót kupát 1874-ben. 1872-ben 0-0-ra döntetlent játszottak Anglia ellen, és bemutatták a „kombinációs futball” új taktikáját, ahol a csapat tagjai passzolnak egymásnak, nem csak rohannak a labdával.

A Queen’s Park volt a 19. század Barcelona-ja, és rengeteg innovációval járult hozzá a játék fejlődéséhez. Ám, ahogy a pénz egyre nagyobb szerepet kapott, a klub nem tudott lépést tartani a változásokkal. 1885-ben a professzionális labdarúgás hivatalossá vált, és a Queen’s Park, amely addig amatőr maradt, egyre inkább háttérbe szorult.

Az új pénz-vezérelt világban a Queen’s Park ragaszkodott az amatőr szellemhez, és 126 évig, 2019-ig így is maradtak. Akkor végül a klub úgy döntött, hogy áttér a professzionális labdarúgásra, hogy versenyképes tudjon maradni. És lám, azóta sikerült is feljebb jutniuk a skót bajnokságban.

Bár szomorú, hogy a Queen’s Park elvesztette egyedülálló amatőr státuszát, az ő örökségük továbbra is figyelemre méltó. Az első öt évük alatt nem kaptak gólt, az első hét évük alatt egy meccset sem veszítettek el, és megnyerték a skót kupát tízszer. Az ő nevükhöz fűződik a félidős szünet, a szögletek és a keresztléc bevezetése. Képzeld el a futballt keresztléc nélkül!

A Queen’s Park története egy igazi futballmesét mesél el: az újítók, akik végül a modern labdarúgás világában is helyet kaptak, bár sosem hagyták el az amatőr szellemiséget, egészen 2019-ig.

A Bayern München-i 1991-92-es szezon katasztrófája: A modern történelem legrosszabb éve

Bayern München neve hallatán a legtöbb ember az európai labdarúgás egyik elitcsapatára gondol, mely 31 alkalommal nyerte meg a Bundesligát és hatszor emelhette magasba a Bajnokok Ligája trófeáját. Azonban a csapat történetében is vannak hullámvölgyek, amelyek közül a legemlékezetesebb a 1991-92-es szezon.

Az előzmények és a nagy visszaesés

Az 1986-87-es szezonban Udo irányításával a Bayern megnyerte a Bundesligát, de Lattek távozása után Jupp Heynckes vette át a csapatot. Heynckes az első szezonjában második lett, de az 1989-90-es szezonban ismét a bajnoki címig vezette a csapatot.

A 1990-es nyáron Heynckes több új játékost is szerződtetett, köztük Stefan Effenberget, Brian Laudrupot és Christian Ziegét. A szezon ígéretesen indult, de a váratlan vereségek és a formavesztés hamarosan előrevetítette a problémákat.

A katasztrofális szezon eseményei

A szezon során Bayern München számos megalázó vereséget szenvedett el, beleértve egy 4-2-es vereséget a másodosztályú Homburg ellen a Német Kupában, valamint egy 6-2-es vereséget a dán Boldklubben 1903 ellen az UEFA Kupában.

Jupp Heynckes távozása után Soren Lerby vette át a csapatot, de ő sem tudta stabilizálni a helyzetet, és végül márciusban őt is menesztették. Az utolsó 11 bajnoki mérkőzésen Erich Ribbeck irányította a csapatot, de Bayern csak a tizedik helyen zárta a szezont.

Utóhatások és tanulságok

Az 1991-92-es szezon után Bayern München jelentős változtatásokat hajtott végre, többek között visszaszerződtették Lothar Matthäust, és olyan játékosokat igazoltak, mint Thomas Helmer, Jorginho és Mehmet Scholl. Az ezt követő szezonban már a második helyen végeztek a Bundesligában, és ismét visszatértek a csúcsra.

A 1991-92-es szezon azonban örökre emlékezetes marad, mint a modern Bayern München történetének legrosszabb éve, amely még a legnagyobb csapatok számára is emlékeztető, hogy néha még ők is emberiek.

Paul Breitner, német futballista a Bayern München és Real Madrid csapatában, politikai aktivista és lázadó sportoló.

A l’art pour l’art lázadó: paul breitner

Paul Breitnert igazi fenegyerekként ismerték meg a labdarúgásért rajongók, még azt is képes volt megtenni, hogy miután felkérték, legyen a német válogatott szövetségi kapitánya 17 órával később lemondott posztjáról. Egy bozontos zseni pálfordulásai.

Az 1951-es születésű Breitner 19 évesen, az oslói 7-1 alkalmával mutatkozott be a nyugatnémet válogatottban, tehát már igen korán kitűnt tehetségével. Valljuk meg: kevés „balbunkó” tud futballozni – a Bayern Münchenben játszó Breitner azonban zsugás volt a javából. Nemcsak a „hátrajátékban” excellált (gyors volt és kemény, jól szerelt, fejelt és helyezkedett), hanem alkotni is tudott a labdával akkor, amikor ezt őelőtte csak Nilton Santos tudta megcsinálni az ötvenes és Giacinto Facchetti a hatvanas években. Látott a pályán, cselezni, beadni éppúgy tudott, mint indítani vagy lőni – gólokat is. Az elsőt a válogatottban éppen nekünk a Népstadionban, 1972-ben, amikor a vendégek 2-0-ra nyertek. De akkor se esett kétségbe, ha büntetőt kellett rúgnia: az ő 11-esével egyenlített az NSZK a 74-es VB-döntőben a hollandok ellen a 2-1-es német győzelemmel végződött mérkőzése

1974-ben, a BEK elnyerése után a Bayerntől a Real Madridhoz szerződött, ahol a Pirri-Netzer-Velázquez-Breitner négyes tagjaként immár a középpályán varázsolt. 1978-tól azonban, egyéves braunschweigi kitérő után ismét a bajoroknál folytatta, most már végleg az irányító szerepkörében osztogatva a gólpasszokat és szórva átlövésekből a bombagólokat. Balhátvédből irányító! Ilyet se nagyon látott még a futballvilág – kivéve Leonardót, a brazil ex-balbekket, aki szintén kezébe vette a karmesteri pálcát. Breitner aztán 1981-től visszatért a válogatottba is, olyannyira sikeresen, hogy abban az évben az Aranylabda-szavazáson második lett. Aztán az egy év múlva világbajnoki ezüstöt nyerő Nationalelf vezéreként ő rúgta csapata egyetlen gólját az olaszok elleni 1-3-as döntőn. Pályafutásának egy év múlva egy váratlan sérülés vetett véget.

Legnagyobb mérkőzése az 1972-es, angolok elleni 3-1 volt a Wembleyben, ahol minden idők legjobb német válogatottjának legszebb mérkőzésén társaival együtt ő is a csúcsra jutott – bár akkor még csak a (később megnyert) EB-n a legjobb négy közé jutás volt a tét, amit aztán az otthon 0-0-ra végződött visszavágó biztosított be. Az 1966-os VB-győztes szigetországiak az NSZK elleni 2-0-s vezetésről 3-2-re elbukott mexikói VB-nyolcaddöntőért is revánsot akartak venni, de a vendégek úgy eldugták előlük a labdát, hogy a teltházas londoni közönség döbbent csendben figyelt. A korábban „rakkeroknak” elkönyvelt németek oktatták a házigazdákat a labdarúgás tudományára! A germán tikitaka egyik karmestere pedig Breitner volt – balhátvéd létére. A pofaszakállas balbekk cipzárként járt fel-alá a balszélen, és úgy szabott fazont együttese szemkápráztató labdajáratásának és támadójátékának, hogy közben „mellékesen” a szélsőjét is levette a pályáról.

Breitner nemcsak a pályán nem volt akárki, hanem azon kívül is, és ezt mindig ki is hangsúlyozta. Mindig különbözni akart. A Bayern és Császára, Franz-Josef Beckenbauer jobboldali, tekintélyelvű és konformista volt – Breitner szakállat, bajszot és afro-frizurát növesztett, Lenint és Che Guevarát olvasott, és egy nagy Mao-kép előtt ülve, lábánál egy hatalmas boxerrel fényképeztette magát. „Kedvenc játékosom? Mao Ce-tung! Milyen eredménnyel lennék elégedett? Ha az amerikaiak veszítenének Vietnamban!” – polgárpukkasztott. Az ellenfelek szurkolói komcsizták is rendesen, de ez őt csak doppingolta: „én csak focizni akartam, de ha ócsároltok, annál jobban igyekszem!” – vágott vissza. Aztán elmesélte: 16 évesen a vidéki kisvárosban, ahol felnőtt, nagy hatással volt rá Che Guevara halála. Az egyetemen egy, szociális munkásoknak szóló kurzust is felvett. Bár nehéz természete miatt végül nem ő, hanem az amúgy apolitikus Netzer lett a poszt-68-as nyugatnémet fiatalok futballistabálványa, nimbuszát növelte, hogy megtagadta a katonai szolgálatot is:

Hoeness pincéjében bujkált néhány éjszakát, és csak akkor vonult be, amikor már falragaszokon körözték. De máskor is tett rossz fát a tűzre. A maradiakat még azzal is cukkolta, hogy kijelentette: felesleges a himnuszt játszani válogatott mérkőzések előtt, mert csak zavarja a játékosokat a koncentrálásban. Kritizálta azt az életformát is, ami a válogatott játékosoknak kijut: „reptér, hotel, reptér, és más semmi” – mondta. Amikor a ’73-as bajnokság megnyerése után a Bayern megbüntette, mert egy fotó tanúsága szerint anyaszült meztelenül ünnepelt egy úszómedence partján, így fakadt ki: „ebben a szaros klubban még örülni se lehet?” Hoeness-szel együtt ő volt a vezetője annak a lázadásnak is, amely során a 74-es VB-n a nyugatnémet játékosok százezer márkát követeltek az öntelt, a játékosokat kifutófiúnak néző szövetségi vezetőktől a világbajnoki győzelem fejében. Breitner odáig ment a nyomásgyakorlásban, hogy kétszer is összecsomagolt: agyő vébé, viszlát válogatott, ha a nagyfőnökök nem tesznek még a tűzre!

Teljes cikkért kattints ide!

Katasztrofális vereség: a magyar válogatott 6-0-ra kikapott a Szovjetuniótól az 1986-os világbajnokságon.

„Ilyen lidérces álmunk nem is lehetett!”

Vitray Tamásnak jutott az a feladat 1986. június 2-án, hogy a magyar válogatott első mérkőzését közvetítse a mexikói világbajnokságon, amelyet a csapat a Szovjetunió ellen játszott. A mérkőzés negyedik perce után hagyta el a száját a címben idézett mondat. A végén már csak annyit tudott búsan a mikrofonba mondani: “…hat-null, mindegy már, egye meg a fene!”. A katasztrofális vereség okait számtalan dologra vezették már vissza a hazai szaksajtóban, kezdve a kedvezőtlen időjárási viszonyoktól az ételmérgezésig, az ellenfélről azonban, amelyet a legendás Valerij Lobanovszkij vezetett, eddig kevés szó esett.

A magyar futball története több nagy vereséget ismer. Amikor még kezdők voltunk, az angolok vertek minket el kétszer 7-0-ra, egyszer 8-2-re. De ezeket az eredményeket elkönyvelhettük az osztrák Wundermannschaft ellen is, a 0-7-et 1941-ben a németek ellen is. Ezekből azonban mind kilábaltunk. Az első, hosszabb távra is padlóztató bukás a marseille-i 1-4 volt a csehszlovákok ellen. Másfél évtized telt el 1969 után, és még mindig úgy tűnt: nincs visszaút a nemzetközi élmezőnybe. A 80-as évek közepén azonban, hosszú-hosszú sivatagi vándorlás után mintha oázishoz érkezett volna labdarúgásunk.

A magyar ifjúsági labdarúgó-válogatott 1984-ben megnyerte az EB-t (akkor még UEFA-tornának hívták), egy év múlva a Videoton bejutott az UEFA-kupa döntőjébe, válogatottunk pedig Mezey György szövetségi kapitány vezetésével megtáltosodott. Begyakorolt egy nagyon agresszív labdaszerzésre épülő harcmodort, amelynek segítségével 1984-85-ben több nagycsapatot is legyőzve végigverte Európát, és selejtezőcsoportját biztosan megnyerve kijutott a világbajnokságra. Diadalmenetét egy év múlva is folytatta: márciusban elsöprő, 3-0-s győzelmet aratott az öreg földrészen portyázó brazil válogatott ellen a Népstadionban.

A sikersorozat hatására futballszerető közvéleményünkben eufória tört ki. Fiainkat szinte mindenki a vébé esélyesei közé sorolta, sokan kimondottan azt várták tőlük: nyerjék meg a világbajnokságot. A magyar futballszurkolók az Aranycsapat berni veresége óta vártak erre a pillanatra. Korábban a hatvanas évek ún. Ezüstcsapatától várták, hogy jóváteszik nagy elődeik mulasztását, de ismételten csalódniuk kellett. Most mindenki úgy érezte: eljött a mi időnk. (Halkan jegyzem meg: az ilyen, felfokozott várakozások csak ártanak egy nagy világverseny előtt egy sportolónak, egy válogatottnak. Nem véletlenül tartja a mondás: ha rosszul sikerült a főpróba, az előadás majd fényes diadalt hoz. Ha egy csapat az előkészületi találkozókon „pöntyög”, és a sajtó előre temeti, abból már nagyon rosszul nem lehet kijönni, mert ha tényleg leszerepelnek, akkor se vesztettek semmit, de ha csak egy picit is jobban is teljesítenek a vártnál, máris pozitívvá válik a mérlegük a szurkolók a sajtó, a szakma szemében! Ha azonban fordítva van, jaj nekik, mert a maximalistává vált, később azonban csalódott közvélemény ellenük fordul, és fejeket követel. A játékosok a VB vagy EB előtt fejben mindezt anticipálják, félni kezdenek, és máris romlik a teljesítményük. )

Az első mérkőzésen, a szovjet válogatott ellen aztán mindenki megdöbbenésére olyan katasztrófa következett be, ami a legpesszimistább várakozásokat is messze túlszárnyalta. A SZU példátlan módon már a 4. percben 2-0-ra (!!) vezetett szupercsapatnak vélt együttesünk ellen, amely egyre jobban összeomlott. A magyar játékosok szélütötten, céltalanul botorkáltak a pályán, míg akadálytalanul száguldozó ellenfelük sorra rugdosta a gólokat. A vége 6-0 lett, de akkor se szólhattunk volna egy szót se, ha egy az egyben revansot vesznek rajtunk az első (még cári) orosz-magyar végeredményéért (0-9, a visszavágón pedig már 0-12!). A magyar válogatott kiesett a csoportjából, és megszégyenülve jött haza

A vereség fogadtatása itthon még sokkal nagyobb felháborodás volt, mint ami anno Marseille-t követte. A francia kikötővárosban kapott zakóra hasonló reakció volt a válasz, mint ami a csalódott szerelmest jellemzi. Közvéleményünk akkor még hitt abban, hogy mi magyarok tudunk futballozni, de valamit nagyon elrontottunk, és ha azt kijavítjuk, akkor labdarúgásunknak van jövője. Szidták a kimaradozó, az edzésen és a mérkőzéseken lazsáló futballistákat, de bíztak benne: ha megreformáljuk labdarúgósportunkat, ismét a világ élvonalába kerülhetünk. Irapuato után azonban a szurkolók itthon abba a lelkiállapotba kerültek, mint Lengyel József Igéző című novellájában az a kutya, akit gazdája addig üt-ver, amíg az eb minden hűsége és szeretete dacára végül is otthagyja.