Pillanatkép az 1938-as világbajnoki elődöntőről, Magyarország-Svédország 5-1.

Aranycsapat előtti aranykor gyökerei.

Szegedi Péter: Az első aranykor. Akadémiai Kiadó, 2016.

A magyar futball narratívái erősen Aranycsapat-centrikusak. Puskásék az utókor számára sokáig frusztráló bezzeg-gyereknek számítottak, elvégre minden idők egyik legjobb focicsapatát, amely egy mindössze 93 ezer négyzetkilométeres, tízmilliós országot képviselt, nehéz akár megközelíteni is – ezért van, hogy minden örökranglistán Top Tenes, tehát hazai elődeit is felülmúlja. Ez sem indokolja azonban, hogy megfeledkezzünk a történeti-társadalmi kontextusról, amely a kivételes teljesítmény hátterét biztosította, arról a miliőről, amelyben a magyar futballkultúra és szakmai tradíció kifejlődött, és arról, hogy hazánk már a II. világháború előtt VB-ezüstérmes válogatottat és a nívós Közép-európai Kupát elnyerni képes klubcsapatokat állított ki. Vagyis: arról, hogy 1945 előtt is volt már egy aranykorunk.

1940-ben 2-2-t játszottunk a Sepp Herberger vezette németek ellen Budapesten.

Ennek a korszaknak a feltárására az a Szegedi Péter vállalkozott, aki cionista csapatokról és a debreceni futballtörténetről szóló írásaival, ill. Riválisok című 2014-es könyvével vívott ki elismerést. Mivel (futball)szociológiából is PhD-zett, a honi fociológia zászlóshajójává vált. Kevesen szemléltetik Magyarországon olyan jól (éppen a labdarúgás példáján!), mit jelent Bourdieu-nél a mező fogalma – pedig a kilencvenes évek elején nálunk a vízcsapból is a nagy francia teoretikus jött! – , mint Szegedi, és a hőskor „pre-futballhuliganizmusának” is ő az egyik legnagyobb szakértője.

Teljes cikkért kattints ide!