Amikor 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltja a Magyar Köztársaságot, Détári Lajos éppen hat nappal van egy Vienna elleni KEK-mérkőzés után, amely egyike volt a Komora Imre vezette Olympiakosz huszonegy sorozatban veretlenül megvívott mérkőzésének. Bő fél év múlva már nem csak Magyarország „szabad”, de Détári is. Otthagyja a nehéz pénzügyi helyzetbe került görögöket, és készen áll arra, hogy a zöld gyepre vigye a „rendszerváltás Magyarországát”, két lábon álló labdával zsonglőrködő megtestesítője legyen annak, ami azon az október 23-i napon elindult. Következő jelenet: Itália, a 1990-es világbajnokság után. Frissen zselézett hajak, tökéletesre szabott öltönyök, az ember érzi a levegőben, hogy itt valami különleges történik. A pályán egy 165 centiméteres tömör ’nyolcvanasévek’ kápráztatja el bal lábával a nápolyi publikumot, a kispadról egy koromfekete napszemüveg mögé bújó zseni dirigál, a tévéújságban pedig foci, foci, foci és még egy kis foci pontos kezdése olvasható. Détári Lajos és a fiatal Magyarország sorsa nagyon sokban hasonlított egymásra. Mindkettő pukkadásig volt telve tehetséggel, reménnyel és mindkettő úgy érezte, hogy „pályafutása” csúcsán érte a legjobb „ajánlat”. Mielőtt azonban mindkettő cserét jelzett volna a kispad felé, és minden korábbinál tisztább tekintettel bandukolt volna le a pályáról, még előtte, előttünk volt pár jó „szezon”. Úgy éreztük, hogy miénk a világ. Csörgött a telefon, egy külföldi csapat, Olaszország, mindent idézőjelbe teszünk, kedvenc Gianni Morandi-slágerünket dúdoljuk, és Lee farmerban Coca-Colát szürcsölünk az olasz tengerparton. De miért számított 1990-ben a Serie A a vezető kisebbségnek, az elitligának, ahol a BEK-et zsinórban kétszer elhódító csapat focizik hétvégenként, a labdarúgás és a média viszonyát pedig új szintre emelték? Röviden: pontosan ezekért. Ha viszont hosszabb választ akarunk, akkor Dömével kell repülnünk, miközben gondolatainkat a görög költő, Pindarosz imperatívuszára fókuszáljuk: légy azzá, aki vagy!

OOH, HEAVEN IS A PLACE ON EARTH…  

A pályán…

Ha csak egy nevet kellene említeni, akinek a filozófiája magasan az európai elit fölé emelte az olasz labdarúgást az 1980-as és a ’90-es években, akkor a mutató- és hüvelykujjunkat összeszorítva, hevesen gesztikulálva és álolasz akcentussal azt böknénk ki: Arrigo Sacchi. A fusignano-i „antisztár” a tökéletesség illúzióját kergette – egyesek szerint el is érte –, de ami a legfontosabb, ezzel közvetve a maga képére formálta az olasz focit.

  1986-ban Silvio Berlusconi megvásárolja az AC Milan csapatát, amely 1979 óta nem tudott bajnokságot nyerni, de még az is előfordult, hogy az aktuális italo disco-slágereket a Serie B meccseire vonulva dúdolgatta a milánói publikum (fogadási botrány, 80-81, 82-83). Berlusconi nagy terveket szövögetett, meg akarta reformálni a klubot (amiben segítségére volt a gyorsan terebélyesedő médiabefolyása), amihez a tökéletes társnak a Parmával a feljutásról éppen lecsúszó, a maga útját járó Arrigo Sacchi tűnt. Sacchi egyedi filozófiát követett, amivel lerúgta magáról az olasz csizmát: nem kért a söprögetős játékrendszerből. Felfogása nagyban merített a ’70-es évek holland totális futballból, egyik legfontosabb kulcseleme pedig a presszing, vagyis a letámadás volt. Sacchi csapatai folyamatosan mozgásban voltak, gördülékenyen váltottak védekezésből támadásba, a játékosok mozgása és a pozíciók harmonizálása valóságos esztétikai értékkel ruházta fel a Milan mérkőzéseit. Mindezt pedig 4-4-2-ben prezentálták, a négy darab védővel egy vonalban, vagyis megszabadultak a liberótól, a söprögetőtől. Valójában ez a funkció és a vele járó teher csak áttolódott, pár métert hátrébb araszolt és a mindenkori hálóőr, a kapus vállaira került. Sacchi elvárta, hogy a kapus is legalább annyira ügyesen tudjon lábbal játékba avatkozni, mint pl. hátsó négyesének „legügyetlenebb” tagja. Ezzel a húzással lehetővé tette, hogy csapatainál folyjon a labda, ne legyenek felesleges 50/50 szituációk (pl. előre vágott labdáknál) és úgy tűnjön, játékosai embertelen mennyiséget futnak. A látszat azonban csalt. A Milan nem hajszolta a labdát kifulladásig, mint a presszing nagy feltalálói, a kulcs a rendezettségen volt. Szemben az ősökkel, a hollandok, a szovjet iskola, de később egy bizonyos Zeman is a fizikai felkészültségre élezte ki a játékfelfogást. A teljes cikkért kattints ide