Megindított, hogy zabigyerekként se az apja, se az anyja nem szerette, és emiatt interperszonális kapcsolataiban képtelenné vált az ősbizalomra, szeretetre és annak elfogadására is; ehelyett az anonim ezerfejű Cézár rajongásától vált függővé, és azért is imádott annyira edzeni, mert zsonglőri technikájával, már-már cirkuszi mutatványaival újra meg újra tapsot csalhatott elő a közönségből. Közel állt hozzám a világidegensége, a mizantrópiája, a maximalizmusa, az, ahogy megvetette a gagyizást, a kontraszelekciót, a nepotizmust, de még a hibái: paranoid megnyilvánulásai, összeférhetetlensége is, és az is, hogy folyton antiszociálisnak, deviánsnak bélyegzik.
A magyar labdarúgás Coriolanusát, lényeglátóját láttam benne. Fanatizmusát, intoleranciáját is elnéztem, mert hitelesnek tartottam, kivételnek ott, ahol a belülről szétrothadtság, a cinizmus, a már-már újfajta morbus hungaricussá vált kóros hazudozás a főszabály. (Akkor még szimpatikusabb volt számomra a küldetéstudat, az ádáz prófétaság.)

(Disszidálása) Varga „dobbantásával” kapcsolatban két fő narratíva terjedt el. Az egyszerűség kedvéért az elsőt nevezzük kommunistának, a másikat antikommunistának. Az első szerint Varga tette árulás, mert a futballista – aki az 1968-as ötkarikás játékokon részt vett magyar labdarúgó- válogatott első számú kulcsjátékosa volt – hallatlan módon éppen az olimpia előtt, ráadásul esküjét megszegve hagyta cserben csapatát és egyben hazáját is. Tette után ezért távollétében idehaza a bíróság is elítélte, és ezzel a közvélemény jelentős része is egyetértett. Ezt a verdiktet fejezte ki a hivatalos sajtó is, amelyben Varga fényképe egy csapatfotón iksszel áthúzva jelent meg. Ez a sommás ítélet a diktatúra puhulásával enyhült: Bocsák Miklós a Császár és utána a sötétség (1984) című kötetében árnyaltabb képet igyekszik festeni a sztárról, bár a kor szellemének megfelelő „egyfelől-másfelől” megközelítést alkalmazva. A másik, az antikommunista verziót jól foglalja össze egy könyvcím a rendszerváltás után, 2000-ből: Varga Zoli disszidál – a könyv a Nyugatra távozást a politikai disszidencia megnyilvánulásaként értelmezi. E Varga-apológia értelmében a sztár megundorodott a velejéig romlott, hazug Kádár-rendszertől, és ezért hagyta el végleg az országot. Hasonlóan, bár jóval differenciáltabban ír az egykori FTC-csillagról a talán legjobb magyar futballkönyv, a Borsi-Kálmán Béla által jegyzett Az Aranycsapat és a kapitánya is.