Ápolt bajusz. Hátul egy kicsit hosszabbra hagyott frizura. Gyors léptek. Már a tizenhatoson belül. Éles sípszó. Tizenegyes. Átadja, át szokta, már megszokta. Ezt legalábbis. Öklök a magasban, a szögletzászlónál összeölelkezik a belgával. Hol őt szolgálja ki, hol ő szolgálja ki őt. Kiabálás a kispadról. Lassan negyven éve ez megy. Már megérti, de mégsem az igazi. Beszélgetne. Magyarul. Magyarországon. Csere. Rendszerváltás. Mégis marad. A négy-három-három. Honvágy. Nem bűn az. Renault 19. Az is úgy gurul, mint az olasz sportautók. Csak az elvárások mások. Magasabbak. Neki elég, ha hétvégén betalál. A címlapok nem kellenek. Hogy betaláljanak. Gól. Tizenegyes. Gól. Büntető. Mi lehet Kispesten?

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy az utóbbi 30 esztendő legjobb magyar idegenlégiósa, ha tehette volna, itthon maradt volna egész pályafutása során? Ha nem olyan állapotok uralkodtak volna Magyarországon, mint a rendszerváltást megelőzően (és követően), elképzelhető, hogy Kovács Kálmán a magyar pályákon harcolja ki a tizenegyesek tömkelegét, és rúgja a gólokat számolatlanul hosszú éveken át. Ahhoz viszont, hogy profi labdarúgó legyen, megkeresse azt a 70 ezer dollárt, amit elérendő célként kitűzött maga elé, külföldre kellett igazolnia. És ha már ott volt, letette a névjegyét. Nem találta meg Eldorádót, ahogyan kortársa, Détári, nem vitt el minket a hedonizmus világába, ahogyan Döme. Mégis az európai topfutball vérkeringésében pödörte bajuszát, tevékeny részese lehetett egy világszínvonalú akadémiával rendelkező vidéki kiscsapat igazi felemelkedésének, de saját két szemével láthatta azt is, hogy milyen ereje van a labdarúgásnak a mindennapi életben, a politikában, még az olyan „fejlettebb” államokban is, mint Franciaország.

AZ AJA FELEMELKEDÉSE

Népessége alapján Auxerre-t nem sorolhatjuk a legnagyobb francia városok közé. A fővárostól, Párizstól nagyjából kétórányi autóútra található települést mindössze 39 ezer fő lakja, ami magyar viszonylatban nagyjából Dunakeszinek felel meg. Saját régiójában, Burgundiában is csak a negyedik legnagyobb városként tartják számon, nem meglepetés, hogy hasonló kategória alapján Franciaország első 120 városa között sincs Auxerre. A futballszeretőknek mégis sokkal ismerősebben cseng a Yonne folyó partján fekvő városka neve, mint több más 100-200 ezer főt számláló településé.

Teljes cikkért kattints ide!

Vannak érdemtelenül felkapott futballcsillagocskák, túlértékelt bálványok – de olyanok is, akiket méltatlanul agyonhallgatnak. Magyar források még Mezey Györgyről vagy Dzsudzsák Balázsról is több dicsérő szót írtak le, mint Egri-Erbstein Ernőről, pedig az utóbbi Bukovihoz, Guttmannhoz mérhető kaliberű edző volt – ehhez képest sokan egyáltalán nem is hallottak róla.

Ezt a hiányt igyekszik pótolni az Akadémiai Kiadó remek fociológiai sorozatának, a Kanárinak újabb darabja. A szerző, Dominic Bliss korábban széleskörű érdeklődésről tett tanúbizonyságot: publikált szabadidősportokról éppúgy, mint arról, hogyan küzdjünk a másnaposság ellen, vagy tartsunk hatásos beszédet egy legénybúcsún. Ezek után némi szkepszissel vettem a kezembe a könyvet: vajon a futballhoz is ért ez a(z önjelölt) polihisztor?
Nos, a válasz: igen. Bliss a labdarúgásba is kellően beásta magát, és nagyon informatív mű született tollából. Az alábbiakban előbb röviden ismertetem a főhős pályáját, majd három kérdéskörre koncentrálok: Erbstein sistemájára,az ún. kávéházi futballra és arra, miért lett elfeledett futballhős (különös tekintettel a Holocaustra).
Ami a játékos-pályafutását illeti, Erbstein nem volt minőségi labdarúgó: a „szegény ember MTK-jaként” elhíresült BAK-ban inkább durvaságával tűnt ki. A „zsidó futball” képviselőjeként ő is megfordult az USÁ-ban, majd edzősködni kezdett Olaszországban (ez azért volt lehetséges, mert ott akkoriban a fasizmus még nem volt antiszemita). Az olasz fociban ebben az időszakban furcsa kettősség érvényesült. Míg a játékosok piacán xenofóbia (tilos volt külföldieket játszatni), az edzőin ennek ellentéte volt megfigyelhető, az idegenek közül pedig előszeretettel szerződtettek trénereket honfitársaink közül. A magyaros technika és a Mussolini-rezsim ridegen katonás „sacro egoismo”-jának interakciója hozzájárult a sajátos olasz célfutball kialakulásához, és ebben hősünknek kiemelt szerep jutott. Alsóbb osztályú klubcsapatoknál elért sikerei nyomán figyeltek fel rá a Torinónál, ahol minden idők egyik legnagyobb klubja, az Il Grande Torino sikerkovácsa lett.

Teljes cikkért kattints ide!

Hogyan lett a remény szigete a magyar futball térképén a Verebes vezette ETO, és miért hasznos manapság is erről beszélnünk?

The name of this song is New Feeling. That’s what it’s about – szólal meg David Byrne, a Talking Heads együttes frontembere az 1981-ben kiadott (élő felvételeket tartalmazó) lemez első számát megelőzően. Hangja nem túl erőteljes, mégis érezhető benne a magabiztosság. Az első mondat után hatásszünet. Magabiztosság, ami abból fakad, hogy tudja: miről énekel, miért énekel. Az „Új Érzésről” szól az egész. Az aktuális dal is, meg az is, ami körülötte van.

1981-ben a Magyar Népköztársaság ugyanolyan messze volt az Egyesült Államoktól, mint manapság. A Magyar Vagon- és Gépgyár dolgozóit ugyanakkora távolság választotta el a CBGB-ben iszogató „punkoktól”. Győrből nagyjából 7.000 kilométerre kell integetni, hogy New Yorkból viszonozzák az üdvözlést. Mégis, az említett évben úgy tűnt, a két város egy levegőt szippantott.

Verebes József 1941-ben elrugaszkodik a Haller tértől, hogy 40 évvel később egészen nagy lendülettel landoljon a magyar futball lágyan ringatózó pocsolyájában. Ezzel az ugrással pedig olyan hullámokat verve maga körül, ami túlmutat azon, hogy első két győri évében bajnokságot tudott nyerni, és összeakasztotta nem létező bajszát az akkori futballelittel. A “pénzéhes”, “összeférhetetlen”, “outsider”  jelzők,  amelyeket Verebesre aggattak, arról árulkodnak, hogy ő a nyolcvanas évek Magyar Népköztársaságában valami olyat alkotott, ami társadalmi szempontból is éreztette hatását. Ezért legalább egy említést megérdemel, ha továbbra is arra törekszünk, hogy megreformáljuk a „magyarfocit”.

A ’80-as évek elején Győrött egy új érzés kerítette hatalmába nemcsak a sportszerető lakosságot, de az egész „gondolkodó” térséget. A továbbiakban ennek az új érzésnek a marginális pontjait próbálom felidézni, miközben reményeim szerint azt is látni fogjuk, miért volt annyira nehéz dolga Verebes Józsefnek és azoknak, akik a Rába ETO-nál töltött öt esztendő alatt vele dolgoztak.

Teljes cikkért kattints ide!

Ő volt a legkedvesebb futballistám (így, múlt időben). Nemcsak sportolói zsenialitása miatt vagy azért, mert Fradi-szurkoló vagyok, és ő 1968-ig az FTC-nek szerzett sok-sok dicsőséget. Engem főleg a személyisége fogott meg.

Megindított, hogy zabigyerekként se az apja, se az anyja nem szerette, és emiatt interperszonális kapcsolataiban képtelenné vált az ősbizalomra, szeretetre és annak elfogadására is; ehelyett az anonim ezerfejű Cézár rajongásától vált függővé, és azért is imádott annyira edzeni, mert zsonglőri technikájával, már-már cirkuszi mutatványaival újra meg újra tapsot csalhatott elő a közönségből. Közel állt hozzám a világidegensége, a mizantrópiája, a maximalizmusa, az, ahogy megvetette a gagyizást, a kontraszelekciót, a nepotizmust, de még a hibái: paranoid megnyilvánulásai, összeférhetetlensége is, és az is, hogy folyton antiszociálisnak, deviánsnak bélyegzik.
A magyar labdarúgás Coriolanusát, lényeglátóját láttam benne. Fanatizmusát, intoleranciáját is elnéztem, mert hitelesnek tartottam, kivételnek ott, ahol a belülről szétrothadtság, a cinizmus, a már-már újfajta morbus hungaricussá vált kóros hazudozás a főszabály. (Akkor még szimpatikusabb volt számomra a küldetéstudat, az ádáz prófétaság.)

(Disszidálása) Varga „dobbantásával” kapcsolatban két fő narratíva terjedt el. Az egyszerűség kedvéért az elsőt nevezzük kommunistának, a másikat antikommunistának. Az első szerint Varga tette árulás, mert a futballista – aki az 1968-as ötkarikás játékokon részt vett magyar labdarúgó- válogatott első számú kulcsjátékosa volt – hallatlan módon éppen az olimpia előtt, ráadásul esküjét megszegve hagyta cserben csapatát és egyben hazáját is. Tette után ezért távollétében idehaza a bíróság is elítélte, és ezzel a közvélemény jelentős része is egyetértett. Ezt a verdiktet fejezte ki a hivatalos sajtó is, amelyben Varga fényképe egy csapatfotón iksszel áthúzva jelent meg. Ez a sommás ítélet a diktatúra puhulásával enyhült: Bocsák Miklós a Császár és utána a sötétség (1984) című kötetében árnyaltabb képet igyekszik festeni a sztárról, bár a kor szellemének megfelelő „egyfelől-másfelől” megközelítést alkalmazva. A másik, az antikommunista verziót jól foglalja össze egy könyvcím a rendszerváltás után, 2000-ből: Varga Zoli disszidál – a könyv a Nyugatra távozást a politikai disszidencia megnyilvánulásaként értelmezi. E Varga-apológia értelmében a sztár megundorodott a velejéig romlott, hazug Kádár-rendszertől, és ezért hagyta el végleg az országot. Hasonlóan, bár jóval differenciáltabban ír az egykori FTC-csillagról a talán legjobb magyar futballkönyv, a Borsi-Kálmán Béla által jegyzett Az Aranycsapat és a kapitánya is.

Teljes cikkért kattints ide!