A futballhistória tele van szenvedéstörténettel. Se szeri, se száma a konteóknak lecsalt meccsekről, megvett bírókról, tragikus hőseposzoknak az utolsó pillanatban sérülések, öngólok miatt, gyengébb ellenfelekkel szemben elbukott trófeákról. Sorozatunkban a hőskort, a harmincas évek világbajnokságait vesszük górcső alá – mazochista szemszögből.
Szegény ember Mátyás király udvarában
A jugoszláv csapat az esélytelenek nyugalmával utazott ki az első vébére. A hajóút hetekig tartott, de viszontagságai jó csapatépítő tréningnek bizonyultak. Igaz, etnikai ellentétek nem dúltak az együttesen belül – azok ui. már indulás előtt otthon marasztalták a horvátokat, akik megsértődtek, amiért a szövetség székházát Zágrábból Belgrádba helyezték át.
Első meccsükön simán nyertek a bolíviaiak ellen. Ezt megkönnyítette a dél-amerikai Gómez első félidei lábtörése és a mindössze huszonhét éves Matteucci játékvezető, aki gyakran tévedett az andesiek kárára, viszont nehezítette Bermúdez kapusuk remeklése. Aztán a jugók egyetlen profija, Ivica Bek az FC Sète-ből (később a francia nemzeti tizenegyben is tündökölt) megtörte a jeget, és a vége 4-0 lett.
A brazil válogatott már nagyobb falat volt, amit az is mutat, hogy ezúttal déli szomszédaink hálóőre, Jaksics volt a mezőny legjobbja. A kanárikat gyengítette a zord uruguayi időjárás, valamint az, hogy előzőleg öt évig nem léptek pályára, és náluk is volt belső konfliktus, aminek köszönhetően a são paulóiak – köztük Friedenreich, a csodacsatár – nem jöttek el a tornára. A találkozó így meglepetésre 2-1-es délszláv győzelemmel zárult (az átlagéletkoruk 21 év és 258 nap volt: ez VB-történeti csúcs!), a brazilok pedig utazhattak haza.