Akik szeretnek elmerülni a negativizmusban, még válogathatnak is. Sirathatnak mélyről felemelkedő, de a végcél előtt elbukó héroszokat (Törökország, 2002 és Ghána, 2010), de fájlalhatják az istenek alkonyát is, azaz a Zidane vezérelte Gallhon 2006-os kudarcát és a brazilok négy évvel ezelőtti katasztrofális lebőgését.
2002: a 0–8-aktól a bronzéremig
A török futballra a nyolcvanas évek közepén igencsak rájárt a rúd. Kétszer is 8-0-ra kaptak ki az angoloktól, ebből egyszer otthon (!), de mi is 6-0-ra vertük őket Isztambulban. Pedig nem mindig voltak ők pofozógépek. Törökország fosztotta meg 1956-ban egy 3-1-gyel akkor másfél éve tartó veretlenségétől az Aranycsapatot, és ez nem volt kicsúszott eredmény, mert az ötvenes években a félholdasok középcsapatnak számítottak Európában. Szinte minden nagycsapatot elkaptak egyszer; tehették is, mert Turgay kapus Európa-klasszis volt, két csatáruk, Metin és Lefter pedig a Serie A-ban is – az utóbbiban Nizzában is – profiskodott. Klubcsapataik közül a Fenerbahcse a BEK-ből 1959-ban kiverte a Csepelt, a Galatasaray pedig négy év múlva a Fradit, igaz, utóbbiak odakint lázasan játszottak, mert vesztükre beoltatták magukat trópusi betegségek ellen. A Fener aztán 1964-ben a KEK-ben a nyolc között harmadik meccsre kényszerítette a később majdnem-kupagyőztes MTK-t, a Göztepe Izmir pedig 1969-ben „csak” a Dózsától elszenvedett 1-4 és 0-4 miatt nem jutott be a VVK döntőjébe.
A nyolcadik évtized vége felé aztán elkezdődött egy lassú, de biztos fellendülés. Ennek alapjait a belgazdasági és belpolitikai konszolidáció teremtette meg, amit – a limestől keletre ismerős konstelláció! – Kenan Evren tábornok 1980-ben bevezetett diktatúrája tett lehetővé, amely véget vetett az országban évek óta uralkodó káosznak. A tőke ismét biztos talajt érzett a lába alatt, és a labdarúgásba is áramlani kezdett. A német földön élő törökökkel való kapcsolatokat kihasználva, német edzőket és játékosokat hívtak az országba, és tanulni kezdtek.
Kisvártatva jöttek az eredmények is. Az 1996-os EB-re még csak kijutottak, de a 2000-esen már nyertek is, és ugyanebben az évben érték el a török foci máig legnagyobb sikerét: a Galata UEFA Kupa-győztes lett! A japán-dél-koreai kooperációs vébére már egy tapasztalt, önmagában bízó, de egyúttal sikeréhes gárda utazott ki.
Erényeiket már Brazília ellen is csillogtatták, hiszen az 1-2 alkalmával alaposan megizzasztották a nagy tekintélyű dél-amerikai csapatot, és még ma is sokan emlegetik, hogyan esernyőzte be Ilhan Mansiz Roberto Carlost. Az ugyancsak ügyes costa ricaiak ellen 1-1-re döntetleneztek, a gyenge kínaiakat pedig egy sima 3-0-lal intézték el, ezzel pedig csoportjukból továbbjutottak. A meglepetések VB-jén ezután a fél-házigazda Japán elleni 1-0 következett, itt Ümit Davala fejesgólja döntött, majd a címvédő franciákat a világbajnokság nyitómeccsén verő Szenegált ugyanilyen arányban győzték le, ezúttal – az azóta szerencsére eltörölt – aranygóllal. És láss csodát: Törökország – igen, Törökország – máris a négy között találta magát!
A világ közben megtapasztalhatta, milyen messzire jutott játékuk az egykori pofozógéptől. A törökök félelmetesen pressingeltek (ma is jobban védekeznek a középpályán, mint hátul!), kiválóan kontráztak, és meg nem alkuvó küzdőszellemük mellett pompásan kevertek, gyorsan és pontosan passzoltak. Rüstü hibátlanul védett (a török kapusok csak később szoktak rá arra, hogy beadásoknál „a rokonok elé” jöjjenek ki), középpályán Emre Belözoglu box-to-box zakatolt, elöl pedig Ilhan – ő sérülés miatti, korai visszavonulása után műkorcsolyázó lett (!?) – és a „Boszporusz bikája”, Hakan Sükür maga volt a veszedelem.