„Azt szeretném, hogy az emberek álmodjanak a kedvenc klubjukról. Szívünk mélyén mindnyájunknak álmodozónak kellene lennünk. Néhányan ennek az ellentétei, akik azt mondják: „mi ezt nem tudjuk”, de amikor megkérded őket, hogy mégis miért, nem kapsz választ. Nos, én azt mondom, „miért ne?”
Kevin Keegan és a Newcastle United viharként vonult végig az angol labdarúgáson az 1990-es évek közepén. Keegan újra álmodozókká tette a geordie-kat, aminek egyenes következménye lett az is, hogy az évek előrehaladtával egyre nehezebben élték meg az álmok rendszerint tavaszra beidőzített szertefoszlását. Keegan a városnak adta a Szórakoztatókat, akikből azonban egyszer sem lettek Trófeaemelők. David Ginola nem csak egy volt az Entertainers közül, de megtestesítője volt annak a filozófiának, amit Keegan vallott, és rabul ejtette a világ felé addig kissé zárkózott angol focit. Önkéntes száműzetésének legfényesebb napjait Newcastle-ben élte meg, aminek végén két fantasztikus góllal intett búcsút a várostól.
Mese Kevin Keegan Newcastle-jéről, a Premier League első igazi rivalizálásáról, és egy szerencsés franciáról, aki „nem csak úgy nézett ki, mint egy isten, de úgy is játszott (persze, hogy igazságosak legyünk az istenekhez, az evangéliumok nem említik, hogy Jézus Krisztus sárga lapot kapott volna állandó műesésért a nagy jeruzsálemi derbin)”.
KEEGAN, AZ UTOLSÓ SZALMASZÁL
Newcastle United szurkolónak lenni az 1990-es évek elején nem volt leányálom. A Szarkák a II. világháború óta igazi jojócsapattá váltak, akik hol az első osztályban, hol a másodikban bukkantak fel egy-egy rövidebb időszakra. Egy idő után valóságos önmarcangolássá vált hétvégenként kizarándokolni a St. James’ Parkba. A mélypontot talán az 1992-es Oxford elleni 5-2-es vereség jelentette, amivel a Newcastle a másodosztály utolsó helyén találta magát.
A klubvezetés kérdően tekintett a csapat argentin edzője, Osvaldo Ardiles felé, akinek romantikus elképzelése a geordie-k feltámasztásáról addig csúfos kudarcba fulladt. Ardiles terve az volt, hogy a pályán és azon kívül is borzasztóan hektikus klubot hosszú távon a saját identitás újraépítésével lehet sikerre vinni, ami azt jelentette, hogy leginkább fiatal, saját nevelésű játékosokkal próbált új képet fabrikálni a Newcastle Unitednek.
Az eredmények azonban nem Ardilest igazolták, ráadásul a vezetőség sem volt túlzottan optimista, amikor a “hosszú táv” kifejezést olvasták az argentin tervében. Hatványozottan igaz volt ez akkor, amikor az angol futball a Premiershippel fejest ugrott az ismeretlenbe, ami viszont mesés gazdasági haszonnal is kecsegtetett. Miután megváltak Ardilestől, és kinevezték a klub élére a teljesen zöldfülű Kevin Keegant, a tyneside-iak sem gondolták, hogy röpke pár év múlva csapatukra és a Premiershipre úgy tekintenek majd, mint egy tökéletes házasságra.