Kategória: Cikkek

Katasztrofális vereség: a magyar válogatott 6-0-ra kikapott a Szovjetuniótól az 1986-os világbajnokságon.

„Ilyen lidérces álmunk nem is lehetett!”

Vitray Tamásnak jutott az a feladat 1986. június 2-án, hogy a magyar válogatott első mérkőzését közvetítse a mexikói világbajnokságon, amelyet a csapat a Szovjetunió ellen játszott. A mérkőzés negyedik perce után hagyta el a száját a címben idézett mondat. A végén már csak annyit tudott búsan a mikrofonba mondani: “…hat-null, mindegy már, egye meg a fene!”. A katasztrofális vereség okait számtalan dologra vezették már vissza a hazai szaksajtóban, kezdve a kedvezőtlen időjárási viszonyoktól az ételmérgezésig, az ellenfélről azonban, amelyet a legendás Valerij Lobanovszkij vezetett, eddig kevés szó esett.

A magyar futball története több nagy vereséget ismer. Amikor még kezdők voltunk, az angolok vertek minket el kétszer 7-0-ra, egyszer 8-2-re. De ezeket az eredményeket elkönyvelhettük az osztrák Wundermannschaft ellen is, a 0-7-et 1941-ben a németek ellen is. Ezekből azonban mind kilábaltunk. Az első, hosszabb távra is padlóztató bukás a marseille-i 1-4 volt a csehszlovákok ellen. Másfél évtized telt el 1969 után, és még mindig úgy tűnt: nincs visszaút a nemzetközi élmezőnybe. A 80-as évek közepén azonban, hosszú-hosszú sivatagi vándorlás után mintha oázishoz érkezett volna labdarúgásunk.

A magyar ifjúsági labdarúgó-válogatott 1984-ben megnyerte az EB-t (akkor még UEFA-tornának hívták), egy év múlva a Videoton bejutott az UEFA-kupa döntőjébe, válogatottunk pedig Mezey György szövetségi kapitány vezetésével megtáltosodott. Begyakorolt egy nagyon agresszív labdaszerzésre épülő harcmodort, amelynek segítségével 1984-85-ben több nagycsapatot is legyőzve végigverte Európát, és selejtezőcsoportját biztosan megnyerve kijutott a világbajnokságra. Diadalmenetét egy év múlva is folytatta: márciusban elsöprő, 3-0-s győzelmet aratott az öreg földrészen portyázó brazil válogatott ellen a Népstadionban.

A sikersorozat hatására futballszerető közvéleményünkben eufória tört ki. Fiainkat szinte mindenki a vébé esélyesei közé sorolta, sokan kimondottan azt várták tőlük: nyerjék meg a világbajnokságot. A magyar futballszurkolók az Aranycsapat berni veresége óta vártak erre a pillanatra. Korábban a hatvanas évek ún. Ezüstcsapatától várták, hogy jóváteszik nagy elődeik mulasztását, de ismételten csalódniuk kellett. Most mindenki úgy érezte: eljött a mi időnk. (Halkan jegyzem meg: az ilyen, felfokozott várakozások csak ártanak egy nagy világverseny előtt egy sportolónak, egy válogatottnak.

Nem véletlenül tartja a mondás: ha rosszul sikerült a főpróba, az előadás majd fényes diadalt hoz. Ha egy csapat az előkészületi találkozókon „pöntyög”, és a sajtó előre temeti, abból már nagyon rosszul nem lehet kijönni, mert ha tényleg leszerepelnek, akkor se vesztettek semmit, de ha csak egy picit is jobban is teljesítenek a vártnál, máris pozitívvá válik a mérlegük a szurkolók a sajtó, a szakma szemében! Ha azonban fordítva van, jaj nekik, mert a maximalistává vált, később azonban csalódott közvélemény ellenük fordul, és fejeket követel. A játékosok a VB vagy EB előtt fejben mindezt anticipálják, félni kezdenek, és máris romlik a teljesítményük. )

Az első mérkőzésen, a szovjet válogatott ellen aztán mindenki megdöbbenésére olyan katasztrófa következett be, ami a legpesszimistább várakozásokat is messze túlszárnyalta. A SZU példátlan módon már a 4. percben 2-0-ra (!!) vezetett szupercsapatnak vélt együttesünk ellen, amely egyre jobban összeomlott. A magyar játékosok szélütötten, céltalanul botorkáltak a pályán, míg akadálytalanul száguldozó ellenfelük sorra rugdosta a gólokat. A vége 6-0 lett, de akkor se szólhattunk volna egy szót se, ha egy az egyben revansot vesznek rajtunk az első (még cári) orosz-magyar végeredményéért (0-9, a visszavágón pedig már 0-12!). A magyar válogatott kiesett a csoportjából, és megszégyenülve jött haza.

A vereség fogadtatása itthon még sokkal nagyobb felháborodás volt, mint ami anno Marseille-t követte. A francia kikötővárosban kapott zakóra hasonló reakció volt a válasz, mint ami a csalódott szerelmest jellemzi. Közvéleményünk akkor még hitt abban, hogy mi magyarok tudunk futballozni, de valamit nagyon elrontottunk, és ha azt kijavítjuk, akkor labdarúgásunknak van jövője. Szidták a kimaradozó, az edzésen és a mérkőzéseken lazsáló futballistákat, de bíztak benne: ha megreformáljuk labdarúgósportunkat, ismét a világ élvonalába kerülhetünk. Irapuato után azonban a szurkolók itthon abba a lelkiállapotba kerültek, mint Lengyel József Igéző című novellájában az a kutya, akit gazdája addig üt-ver, amíg az eb minden hűsége és szeretete dacára végül is otthagyja…

Auke Kok: Johan Cruijff – A futball forradalmasítója

Már öt éve, hogy elhunyt a holland foci legnagyobb zsenije, Johan Cruyff. Két éve Auke Kok egy monumentális munkában foglalta össze a legendás játékos életrajzát, ennek pedig most készül a magyar fordítása. Az első fejezeteken Balogh Tamás dolgozott, itt most az ő könyvajánlója és a szerző előszava olvasható, egy másik posztban pedig a könyv egyik fejezetét is közzé tesszük!

Johan Cruyff zseniális játékos és sikeres tréner volt, később pedig a média állandó szereplőjeként, „guruként”, valamint jótékonysági kezdeményezések elindítójaként és finanszírozójaként is meghatározó szerepet játszott – Hollandiában és külföldön egyaránt. De ez így féligazság, pont a lényeg hiányzik belőle: hiszen bármit csinált, sohasem szokványosan fogta fel a feladatkörét. Több volt, mint játékos, több volt, mint edző, és később a sportot és a jószolgálatot is olyan sajátos módon ötvözte, hogy jóval több volt sportszervezőnél és egyszerű mezei adományozónál.

Cruyfföt sok helyen – így nálunk is – a „vesztesként is győztes” 1974-es VB-ezüstérmes, „totális futballt” játszó holland válogatott magát zseniális megmozdulásokkal és folyamatos dirigálással, mutogatással meg szövegeléssel észrevétető csapatkapitányaként és a BEK-győztes Barcelona, a Dream Tream edzőjeként ismerik – annál is inkább, mivel az általa kitalált játékszemléletet tovább vitte ennek a csapatnak a tagja, tanítványa, Pep Guardiola, aki Bajnokok Ligáját tudott nyerni a Barcelonával, majd a Bayernnel is.

A területek bejátszásának-áthidalásának, az azonnali visszatámadásnak, az előre gondolkodásnak, a labda nélküli mozgásnak a fontosságát Cruyff ismerte fel először (egyik aranyköpése szerint „a labdának kell futnia a játékos helyett”), ahogyan azt a látszólagos paradoxont is, hogy a futball olyan játék, amely lényegében a hibázásra épül. Cruyff forradalmasította a futballt. Nélküle ma biztosan más lenne a játék.

Hazájában Cruyffről elsőként talán nem is annyira a játéka és a pályafutása, mint inkább az anyaegyesületéhez (Kok szerint inkább „apaegyesületéhez”, az Ajax Amsterdam-hoz fűződő „gyűlölöm-szeretem” viszonya jut az emberek eszébe, legendás, szinte már a komikum határát súroló (és sokszor félreértett) anyagiassága, egyik-másik médiafellépése, utánozhatatlan, muris beszédmódja vagy valamelyik „aranybölcsessége”, és néhány kezdeményezése, pl. a Cruyff Courts (az utcai focipályák, „dühöngők”) rendszere,

Cruyff pályafutása a hatvanas években indult, ami az amatőr sportból a profizmusba való átlépés időszaka volt. Ez a váltás Hollandiában hatalmas, világraszóló ugrást eredményezett, az addig legfeljebb másod-harmadrangú Feyenoord és az Ajax is európai trófeá(ka)t tudott nyerni, a válogatott is ekkor jutott ki először (egyébként óriási mázlival) világbajnokságra, amelyet aztán kis híján meg is nyert. És ekkor született meg a holland foci első igazi, tényleg csak a legnagyobbakhoz, Peléhez vagy Puskáshoz fogható világsztárja is, Johan Cruyff. Sok mindent elmond, hogy amikor Katalóniába, a Barcához igazolt az Ajaxból, egyenesen istenként, Megváltóként tekintettek rá… Cruyff egyszerre volt kedvezményezettje, gerjesztője és felgyorsítója a professzionalizálódásnak.

És – mint Kok könyvéből kiderül – tragikus elszenvedője is: egész pályafutása során betegesen rettegett attól, hogy súlyosan megsérül, és alkalmatlanná válik a játékra, és ezzel elveszíti kenyérkeresetét, az egyetlen dolgot, amihez ért. (Ld. a „Cruijff, a lázadó?”-fejezetet)

Célegyenesben a pokoljárás

Lassan vége. Bő egy hónap múlva befejeződik a Championship 2016/2017-es szezonjának alapszakasza. A hosszú, kegyetlen darálás után már látszik a cél, a fény az alagút végén. Vagy éppen, hogy eljött a lemondás, a beletörődés ideje? Kinek mi az aktualitás. Továbbra is három csapat vív igazán komoly harcot az automatikus Premier League-tagságot jelentő első két helyért, de papíron még akár a 4-5. helyen tanyázók is odaérhetnek, hogy még jobban bekavarjanak a favoritoknak. Nyolc fordulóval a vége előtt vagyunk, szóval még nagy meglepetések és kisebb csodák is bekövetkezhetnek. Az idény utolsó előtti Purgatórium-rovatában a feljutásra hajtók és a kiesőjelöltek mellett szó lesz a szezon Top3 negatív meglepetéséről is, de csak a tovább után.

A szakadék szélén

Ezt a kategóriát a mezőny 19-22. helyezettjei töltik meg, nem túl nívós tartalommal. A 24. Rotherham egyetlen fordulóra van attól, hogy matematikailag is elbúcsúzzon a Champotól. Nem igazán fognak hiányozni – utoljára január 14-én tudtak nyerni. Ezután négy vereség következett, majd egy döntetlen a Blackburn ellen, azóta pedig újabb hét zakó: mindössze 17 pontocskára volt ez elég az egész idény során. A sorban előttük lévő Wigan pontosan dupla ennyi egységet kapart össze, de így is hét ponttal van a vonal alatt, szóval be kell hogy valljuk: mi már róluk is lemondtunk. Erőlködnek ugyan, de az utóbbi időben sorra olyan csapatok ellen veszítettek pontokat, akiket meg lehetett volna fogni (Aston Villa, QPR), vagy akiket meg kellett volna fogni (Blackburn, Nottingham, Bristol City) ahhoz, hogy megmenekülhessenek. Hiába, a harmadosztályba lehet, hogy erős volt ez a Wigan, a Champoba viszont kevés.

Az igazán érdekes történet ezután kezdődik. A Wigan előtt van ugyanis négy olyan csapat, akik nagyon könnyen a 22., azaz még kieső helyen végezhetnek. Jelenleg a Blackburn foglalja el ezt a pozíciót, a maga 40 pontjával, de előttük a Burton-Nottingham-Bristol trió is csak 41 egységgel „büszkélkedhet”. A Rovers sorsolása nem túl durva, elvileg bőven összekaparhat a nyolc mérkőzés alatt annyi pontot, hogy az említett hármasból legalább egyet megelőzzön. A veterán manager, Tony Mowbray is ebben bízik. Kezdetnek persze jön a Brighton és a Reading, ráadásul mindkettő idegenben, egy jó szombat-kedd kombóban. Nulla pont. Viszont utána akár sikerülhet is a bennmaradás: Barnsley (otthon), Nottingham (idegenben), Bristol City (o), Wolverhampton (i), Aston Villa (o), Brentford (i). Nem lehetetlen, de nézzük a riválisok programjait.

Burton Albion: Huddersfield (i), Newcastle (i), Aston Villa (o), Ipswich (o), Birmingham (i), Leeds (o), Barnsley (i), Reading (o).

Nottingham Forest: Preston North End (i), Wolverhampton (i), Huddersfield (o), Blackburn (o), Cardiff City (i), Reading (o), QPR (i), Ipswich (o).

Bristol City: Brentford (i), Preston North End (i), Wolves (o), QPR (o), Blackburn (i), Barnsley (o), Brighton (i), Birmingham (o).

Akárhogyan is nézzük, ezek alapján a Burton Albion sorsolása a legrosszabb, ők lehetnek azok, akik búcsút inthetnek a Champonak. Vagy esetleg a Wigan képes lehet egy szédületes hajrára, aminek köszönhetően ebből a hármasból ketten is pofára esnek? Hamarosan kiderül.

Ennél azért többet vártunk…

Mielőtt rátérnénk az élmezőnyre, jöjjön a Top3 csalódás, vagyis azok a klubok, akiktől jóval többet vártunk. A posztnak ebben a szakaszában a középmezőnyt vizsgáljuk meg, azon belül is három olyan csapatot, akiktől elvártuk volna, hogy legalább a rájátszásban érdekeltek legyenek, ehhez képest jó, ha az egyiküknek sikerülhet bekerülni a legjobb hat közé…

Ha egy szív megáll

Mindannyian jól emlékszünk arra, Fehér Miklós halála hogy megrázta az országot, és még inkább annak futballt szerető közönségét. Sajnos nem az övé volt az utolsó ilyen eset, 2017-ben a borítóképen is látható Abdelhak Nouri, az Ajax játékosa esett össze a pályán, aki ugyan túlélte a szívrohamot, de súlyos agykárosodást szenvedett. Nem rég pedig Iker Cassillas kapott szívrohamot edzés közben, Az ő szerencséje a villámgyors segítségnyújtás volt, amit a Porto edzőközpontjában megkapott. Az alábbiakban egy az övéhez hasonló nem régen megesett történetet olvashattok, Tóth Jánostól.

1. Játék

Az események a szokásosnál lassabb tempóban történtek. Hiányoztak a kemény ütközések, ahogy Eli kommentárjai is két izmos férfi test összecsapásának a szépségéről. Üdítő változatosságot csak Vanda jelentett. Én a lányokat preferálom, többnyire jók és sohasem erőszakosak. Mondtam is a többieknek, hogy harminc alatt csak diáklányokban gondolkodhatnak. A fiúk vagy jók vagy nem, vagy durvák vagy sem. A kettő között nincs szabályszerűség, ha csak az nem, hogy a korral a pasik durvulnak.

Azon a hétfőn csak hatan voltunk. Hiányozott a „francia ármádia”, amúgy ők ketten a társaság túl rendes részét erősítették. A kiváló technikájú irodalmár mindig a góllövő lista élén jár, történész pedig egy vasember állóképességével játszik és érdekes rúgó technikájával többnyire a hálót szaggatja, az ablakokat tényleg csak ritkábban.

Az alacsony létszámban a korai kezdés is hibás. Harcolni kellett volna az öt órai kezdésért. A korábbi vezetés (Sanya & Tibor) ez ügyben is keményen nyomult volna, a jelenlegi szervező, viszont hisz a kompromisszumokban, legalábbis a pályán kívül. Mindenesetre minden ősszel kapunk egy rekeszt, termünk, arról már nem tehet, hogy fogyunk. Először a sebész ment el Abu-Dzabiba, hogy az ablakon kidobált feleségeket és az állványokról leeső vendégmunkásokat összerakja. Az alfák persze meglátogatták. Aztán a rugalmasságáról híres Sanya is lelépett, megfogadta, hogy hetven éves kora után nem focizik. Állítólag fiatal korában játszott egy ilyennel és ez nagyon megviselte.

Már nem is emlékszem, hogy mi volt a felállás. Az biztos, hogy Misi, mint mindig most is a kapuban álldogált és ha jól emlékszem „ma mindent kivédek” napja volt. Vanda folyamatosan futott és egy jól irányzott lövéssel Kareszt is kilőtte, aki amúgy sem volt túl jó bőrben. Sohasem a helyezkedéséről volt híres – mit is várhat az ember egy behavioristától –, de most még a gyors elfutások is elmaradtak. Ezen nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy egy hete kapott egy stentet a koszorúba.

„Biztos, hogy bolond vagy”, válaszoltam, de a többiek lehurrogtak. Kevesen vagyunk és mindenkire szükség van. Végül aztán csak várt egy hetet „Szerdán már jövök”, mondta.

2. Krízis

Éppen hoztam fel a labdát, amikor a másik térfélen mintha valaki azt mondaná, hogy „rosszul vagyok”; mire felnéztem Karesz már a földön hevert. Mindig megállunk ha valaki a földre kerül, még akkor is ha nem volt szabálytalanság. Ezt az érthetetlen udvariaskodást történetesen Misi vezette be. Amúgy a focink tele van speciális szabályokkal, amelyek a tandem fénykorában szaporodtak el, ők többnyire együtt voltak és ha gólt kaptak, akkor gyakran találtak, valamilyen – addig nem létező – szabályt, hogy érvénytelenítsék azt.

Az illető először azt hitte, hogy ez csak egy rossz vicc, de ebben a kérdésben sohasem vicceltek. A vita végére vagy a játékosok száma csökkent vagy a szabályok száma nőtt eggyel. Már én is otthagytam őket, de a pályán kívül mindig kooperatív társunk többször is elsőként érkezett az öltözőbe. Ha a dicsőséges páros véletlenül egymás ellen játszott, akkor az egyikük szintén hamarább távozott. Talán ezért is voltak mindig együtt. Egyébként egymással csak akkor veszekedtek, ha csúnyán kikaptak. Ezt nem bírták feldolgozni. „Lehet, hogy én ma sz@r voltam, de te egy nagy nulla.”

Puskás, Mint A Nap: Az Aranycsapat Titkai

Magyarország, a magyar történelem mindent megtett, hogy a legnagyszerűbb magyar focistának ne sikerüljön, hogy elbukjon, hogy végül egy tönkrement pali legyen belőle, vagy legalább szűnjön meg magyarnak lenni, de a Puskás-történet egy olyan speciális magyar Odüsszeia, amiben a hős mindig feltápászkodik a padlóról és valami olyat tesz, amire senki más nem képes a világon.

„Puskás olyan volt, mint a Nap. A Nap mellett mindenkinek jut egy kis fény.”

Almási Tamás 2009-ben mutatta be a Puskás Hungary című dokumentumfilmjét, ami hál’istennek nem egy sportfilm, hanem egy kivételes jellem kivételes fejlődéstörténete. Egy olyan lélekemelő sztori, ami ritkaság errefelé. Azt meséli el, hogy egy nagyon egyszerű, nagyon tudatlan magyar fiúból a történelmünk legvisszataszítóbb időszakában, ami szinte mindenkit, aki valaki volt, lehúzott, elsüllyesztett, elüldözött, hogy lesz egyre okosabb, egyre nagyszerűbb, egyre szeretetre méltóbb és jobb ember. Az a Puskás, aki a Rákosi-érában már a világ legjobb játékosa, és aközött, aki majd Madridban szupersztár lett, ég és föld a különbség.

Pályája során többször úgy tűnt, hogy innen már lehetetlen felállni. De a Puskás szinte mesébe illően mindig felállt.

Puskásra gyerekkorában legyintett az edző apja. Azt mondta, nem jósol neki nagy jövőt.Majd évekkel később miután 1954-ben a németek ellen drámai körülmények között elvesztették a világágbajnoki döntőt, itthon elátkozták, azzal vádolták, hogy eladta a meccset. 1956 után, miután a Honvéddal elhagyták az országot, árulónak bélyegezte a magyar állam is, két évre eltiltották a játéktól, megfigyelték. Nyelvtudás, pénz és minden nélkül kóválygott, felszedett 18 kilót, azt mondták, hogy neki vége.

Puskás minden alkalommal erősebben mászott ki a gödörből. Hogy apjának bizonyítson egész nap futott. Futott az iskolába, futott a villamos mellett, addig rohant, amíg ő nem lett a leggyorsabb a pályán. Miután elhagyta az országot, megtanult nyelveket, kínszenvedések árán lefogyott, vagy éppen abbahagyta az ivást, szinte bármire képes volt. Sikerre volt ítélve. Edzőként még azután is voltak világra szóló eredményei, miután kiöregedett, és abbahagyta a labdarúgást. A számtalan megpróbáltatás dacára Puskás nem egy megkérgesedett, összeszorított fogú félisten lett. Pont ellenkezőleg, ahogy öregedett, úgy lett egyre érzékenyebb, egyre nyitottabb, egyre jószívűbb, és közben teli volt félelemmel