Kategória: Cikkek

Maradona megdönthetetlen utolsó csillanása: Emlékezetes pillanatok

Maradona megdönthetetlen utolsó csillanása: Emlékezetes pillanatok

Éppen ma 27 éve, hogy az egykor szebb napokat is megélt Újpest labdarúgócsapata ellen lépett pályára az egykor szebb napokat is megélt isteni Diego Nápolyban. A korszak zsenije sokaknak még mindig elsőként ugrik be, ha azt mondjuk: argentin foci. Egy embléma, megkerülhetetlen toposz, aki előkelő helyet kap Jonathan Wilson hamarosan magyarul is megjelenő Angels With Dirty Faces: The Footballing History of Argentina című könyvében is. Küzdött ő mindennel pályán és pályán kívül – most a lilák elleni harcát elevenítjük fel.

1991. április 26. Helyi rendőrök közelednek vészjóslóan egy Buenos Aires külvárosában megbúvó apartmanhoz. A környéken lakók többsége sejti, hogy milyen céllal jöttek a „kékek”. Már hónapok óta megfigyelés alatt tartanak egy szomszédos, aprócska lakást. A nyomozók pillanatok alatt bejutnak az apartmanba, szinte ugyanebben a momentumban több csomag és táska zúdul az épület előtt elterülő járdára és az argentin napilapokkal zsúfolt újságosbódéra.

Az egyszobás lakásban tartózkodók megpróbálnak minél gyorsabban cselekedni, és utat engedni a ’bűnözőreflexnek’, ahogyan a ’hölgyek’ is igyekeznek a másodperc törtrésze alatt felvenni a fonalat, és összefűzni a szemük előtt robbanásszerűen lezajló eseményeket egy értelmes láncolatba. Egyedül egyvalaki lóg ki ebből az akciófilmbe illő jelenetből. Egy harminc körüli, göndör hajú, pocakos férfi mit sem törődve a körülötte zajló eseményekkel, talán a legszebb álmai andalító ölében (a valóságban pedig egy teljesen átlagos ágyon), ahol nem létezik ez az apartman, de még az argentin főváros sem. Miután a rendőrök felverték a Buenos Aires-i külvárosi színpadon zajló tragikomédia pillanatnyilag legboldogabb szereplőjét, főhősünk száját csupán ennyi hagyta el:

„Hol van Claudia? Hát, persze… Claudia otthon van… ez nem az én otthonom.”

A következő jelenetben a farmert, gyapjúpulóvert, arcán pedig legalább négynapos borostát viselő „gyanúsítottat” bilincsben vezetik az autóhoz, néhány pillanat múlva pedig már a hatalmas tömeg ölelésében találja magát. Talán 10 éves korában volt utoljára, hogy az emberek nem tudták minden lépését követni, de hosszú idő után valószínűleg először érezte legkevésbé fojtónak ezt az ölelést. Egy pimasz mosoly, szemében pedig az ’ezt akartátok, nézzétek végig’ prófétai elégedettsége. A hirtelen támadt zavart szinte azonnal megszakítja az összegyűltek együttes skandálása:

„Diego! Diego! Diego!”

Alig hat hónappal korábban Budapest IV. kerületében a fehér sportszár, világoskék nadrág és a fehér mez még hihetetlen színben tűntette fel a Buenos Aires-i hacukát. A Megyeri úton összegyűlt nagyjából húszezer ember nem mert, vagy inkább nem akart belegondolni abba, hogy mi fog történni a magyar fővárostól még mindig elképzelhetetlen távolságra fekvő Buenos Airesben fél esztendő múlva. Akik kilátogattak arra a mérkőzésre, egyvalamit akartak: megragadni a pillanatot, örökre elraktározni az emlékezetben, és semmiképpen sem engedni, hogy elmúljon. Hiszen ha még akkor nem is lehetett mindenki biztos benne, mégis ez volt az utolsó pillanatok egyike, amikor Diego Armando Maradona géniusza engedte magát megmutatni, felcsillantani egy momentumot abból, ami ’istenségét’ megalapozta.



Történetünknek nincs biztosan kijelölhető kezdőpontja, de lesz elkerülhetetlen és megjósolható végpontja. Egy isten, aki nagyon is emberi térdre rogyásának stádiumai során végighaladva az utolsó pillanatok egyikéhez érkezett, amit önkényesen az SSC Napoli – Újpesti Dózsa BEK párharc időpontjaként jelölünk ki.

„Vattene, se vuoi

Tanto non ti cercherò”

„Vattene, se vuoi

Tanto non ti cercherò”

A KICSI ÓRIÁS ÚTJA NÁPOLYIG

Állítólag az első embereket a félelem vezérelte, amikor először találkoztak egy tőlük idegen, más területről származó emberrel, és érzéseik kifejezésére a beszédet hívták segítségül. A társaiknak egyszerűen csak annyit mondtak, hogy ’óriással’ találkoztak. Az igazság viszont az volt, hogy a titokzatos idegen egy cseppet sem volt az, amit óriás alatt értünk. Egyszerűen más volt. Más, mint amihez a kisebb törzs hozzászokott. Idegen volt, de legkevésbé sem kétszer olyan magas és dupla olyan erős, amint a szokatlan helyzettől, félelemtől vezérelt leírás állította.

Teljes cikkért kattints ide!

Pillanatkép az 1938-as világbajnoki elődöntőről, Magyarország-Svédország 5-1.

Aranycsapat előtti aranykor gyökerei

Szegedi Péter: Az első aranykor. Akadémiai Kiadó, 2016.

A magyar futball narratívái erősen Aranycsapat-centrikusak. Puskásék az utókor számára sokáig frusztráló bezzeg-gyereknek számítottak, elvégre minden idők egyik legjobb focicsapatát, amely egy mindössze 93 ezer négyzetkilométeres, tízmilliós országot képviselt, nehéz akár megközelíteni is – ezért van, hogy minden örökranglistán Top Tenes, tehát hazai elődeit is felülmúlja. Ez sem indokolja azonban, hogy megfeledkezzünk a történeti-társadalmi kontextusról, amely a kivételes teljesítmény hátterét biztosította, arról a miliőről, amelyben a magyar futballkultúra és szakmai tradíció kifejlődött, és arról, hogy hazánk már a II. világháború előtt VB-ezüstérmes válogatottat és a nívós Közép-európai Kupát elnyerni képes klubcsapatokat állított ki. Vagyis: arról, hogy 1945 előtt is volt már egy aranykorunk.

Ennek a korszaknak a feltárására az a Szegedi Péter vállalkozott, aki cionista csapatokról és a debreceni futballtörténetről szóló írásaival, ill. Riválisok című 2014-es könyvével vívott ki elismerést. Mivel (futball)szociológiából is PhD-zett, a honi fociológia zászlóshajójává vált. Kevesen szemléltetik Magyarországon olyan jól (éppen a labdarúgás példáján!), mit jelent Bourdieu-nél a mező fogalma – pedig a kilencvenes évek elején nálunk a vízcsapból is a nagy francia teoretikus jött! – , mint Szegedi, és a hőskor „pre-futballhuliganizmusának” is ő az egyik legnagyobb szakértője.

Könyvében három szakaszt különböztet meg: a közép-európai és ezen belül a magyar futballstílus kialakulását (1897-1919), az álamatőrizmust (1919-1926) és az ezüstkort (1926-1944). Az első fázist elemezve finom érzékkel szálazza szét azokat az interakciókat, amelyek az angol, a skót, az osztrák, a cseh és magyar játékosok, edzők, ill. futballfilozófiáik között kialakultak, miközben kitér arra is, hogy Magyarországon hogyan színezte mindezt a svábság és a zsidóság. Ami a Duna-menti iskola születését illeti: mint mindenütt, itt is angol importcikk volt a sportág, de ahol kicsiben passzoló skótok, vagy egy ír származású, „renegát” angol, Jimmy Hogan volt a tanítómester („mindent tőle tanultunk” – írta róla Sebes Gusztáv), ott nem az ánglius kick and rush terjedt el. (Goldblatt: The Ball is Round című könyve nyomán még tegyük hozzá: a Monarchiában Ausztria, Magyarország és Csehország, pontosabban Bécs, Budapest és Prága nacionalizmustól fűtött rivalizálása hamar nemzeti üggyé, a hiányzó igazi függetlenség pótszerévé tette a mindenféle „panem et circenses”-re ideális labdarúgást, ill. az abban az „ősi ellenfél” ellen elért sikereket.) A szépen, „gógyisan” játszó magyaros stílus is ekkor alakult ki, és olyan rohamos fejlődést eredményezett, hogy a magyar válogatott az első világháború előtti években az akkor még külön kasztot képviselő angolok mögötti élvonalba küzdötte fel magát – alig több, mint egy évtized alatt!

1940-ben 2-2-t játszottunk a Sepp Herberger vezette németek ellen Budapesten.
1940-ben 2-2-t játszottunk a Sepp Herberger vezette németek ellen Budapesten.

 

Az azonban, hogy mi az igazi magyaros foci, mégsem ilyen egyszerű – tudjuk meg a Kék-fehér, zöld-fehér című fejezetből. A magyarkodási konkurenciaharcban az első sokszoros bajnok és külföldön is diadalmasan portyázó – azaz: hazájának dicsőséget szerző – FTC vívta ki a „legmagyarabb csapat” titulust, bár stílusa inkább angolos, mint skót jegyeket viselt magán, és első rekrutációs bázisa mind a játékosok, mind a szurkolók terén a franzstadti sváb gyökerű, de lelkesen megmagyarosodó kispolgárság volt. Később vette át tőle a stafétabotot az asszimiláns – tehát hangsúlyosan magyar érzelmű! – zsidó középpolgári hátterű, a tikitaka egyfajta elődjét játszó MTK. Még mielőtt bárki is elővenné a rémes népi-urbánus, zsidó kontra nem zsidó sablont: a Fradiban is játszottak zsidó származású játékosok, és a nyíltan zsidó identitású, cionista csapat, a kisegzisztenciákra támaszkodó VAC és az MTK összecsapásai produkálták a magyar labdarúgás históriájának egyik legpokolibb verekedését, a (szefárd héberséggel mondva) jóm kippuri, avagy (askenázi héberül) jankiperi csatát.

Teljes cikkért kattints ide!

Double Deuce and Triple E, the One and Only

Veee, a teremfocis filozófus

Két név, egy ember, legalább egy tucatnyi sztori. Ez mind Visnyei Gyula, vagy ahogyan az Egyesült Államokban ismerik, (Double Deuce and Triple E, the One and Only) Juli Veee. A magyar foci kánonjában roppant kevés szó esik róla, sokan még soha életükben nem hallottak Visnyei Gyuláról, Juli Veee-ről meg aztán főleg nem. Persze, vannak olyanok, akiknek dereng ez a név, hallottak egy-két vicces történetet a kölyökfejjel Puskás Ferencet tárcsázó Amerikába disszidált focistáról.

A tengerentúlon mégis az egyik megkerülhetetlen név, amikor az amerikai labdarúgás története körül forog a diszkusszió. Magára húzhatta az USA válogatottjának mezét, az egyik legjobbja és legeladhatóbb neve lett az útkeresés szakaszában járó Államok focijának, elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy San Diegó-i dinasztia születhessen egy major ligában. A Vasfüggöny mögül érkezve vált a szólásszabadság élharcosává a ’80-as évek amerikai sportközegében. Hol varázslónak, mágusnak, betörhetetlen vadlónak, szabadszájúnak, hol egyszerűen csak a teremlabdarúgás filozófus királyának nevezték.

Az alábbiakban Budapestről eljutunk San Diegóba, betekintést nyerünk abba, hogy milyen nehézségekkel küzdött a labdarúgás az USÁ-ban, hogyan lett belőel mégis „amerikai álom”,   emellett megtudjuk, hogy miért vonultatták vissza kétszer is a 22-es mezt San Diegóban, főhősünk hogyan fordult a festészet felé, és hogyan tört Ronald Reagan babérjaira az amerikai-szovjet kapcsolatok ápolása érdekében. Ez Juli Veee, azaz Visnyei Gyula története.

Ez Juli Veee, azaz Visnyei Gyula története.
Ez Juli Veee, azaz Visnyei Gyula története.


A NAGY HÁTRAARC

Főhősünk nem mindig viselt a nevében egymás után három magánhangzót, pláne nem  három “e” betűt. 1950. február 22-én Visnyei Gyulaként látta meg a napvilágot Budapesten. Gyerekként, ahogyan a kor légköre „megkövetelte”, ő is a labdarúgással kelt és feküdt. Mai fejjel hanyagul megjegyezhetnénk, hogy „nyilván” ő is tehetséges volt. Vagy ahogyan Lakat T. Károly fogalmazott egy Visnyeivel készített interjúban: „akkoriban annyi volt a jó kölyökjátékos, mint égen a csillag” (erre Visnyei ugyanitt gyorsan meg is jegyezte Lakat T.-ről: „technikás voltál, jól rúgtál, de lassú voltál, mint a tetű”), ezért nem ment csodaszámba, hogy a Vasasnál hamar felfigyeltek a játékára. Visnyei Gyula pedig elindult azon a lépcsőn, amiről nagyjából a harmadik fok után mégis inkább leugrott.

Teljes cikkért kattints ide!

johann kklte

Johan Cruyff – A holland futballzseni

Az Akadémiai Kiadó Totális foci címmel megjelentette Johan Cruyff önéletrajzát. Az alábbi írás egyfajta kedvcsináló, még akkor is, ha az önéletrajzhoz képest jóval kritikusabban mutatja be a holland zseni pályafutását és személyiségét. Cruyffot lehet szeretni és nem szeretni- az alábbiakban e két lehetséges megközelítésmód egyszerre van jelen -, csak egyet nem lehet, tagadni, hogy a foci történetének egyik legnagyobb alakja volt. Ha pedig ezt elismerjük, nem mondhatunk mást, minthogy a most megjelent önéletrajzi minden focirajongónak “kötelező olvasmány”.

JOHAN

Noha Johanokból Hollandiában nincs hiány, a közbeszédben ez a megnevezés csak egyetlen személynek, Johan Cruyff-nek dukál. 2012-ben, Johan Cruyff 65. születésnapja alkalmából az amszterdami Történeti Múzeum is „Johan és én” címmel rendezett kiállítást, ahol néhány ismert és jóval több ismeretlen hollandtól Cruyfföt ábrázoló és családi albumokban őrzött fényképeket, illetve hozzájuk kapcsolódó történeteket láthattak és olvashattak az érdeklődők. A rendezők a bőség zavarával küzdöttek, hisz Cruyffről szinte minden hollandnak van személyes története, néha még akkor is, ha soha életében nem találkozott vele. Bár a vitákat és konfliktusokat imádó Cruyff igencsak megosztó személyiség volt, a pályán nyújtott teljesítményét soha senki nem kérdőjelezte meg, és végül is – egy futballista esetében – minden más mellékes.

Teljes cikkért kattints ide!

bullshit

Bullshit: A modern kommunikációs zsargon kritikája

Gól, kapufa, tizenegyes, döntetlen, hazai, vendég, szabálytalanság. Ebbe a sorba ma már nyugodtan beilleszthetjük a bullshitet is, mint a labdarúgás szótárának egyik kiemelkedő tagját. Könnyen bekebelez minket, de mégis nehezünkre esik artikulálni a problémát, miközben a sportnál fontosabb, mindennapi életünket is befolyásoló területeken röhög minket szembe a bullshit. Van egyáltalán a bullshitnek definíciója? Miért nem mondhatjuk simán csak azt, hogy kamuzik Mourinho? Milyen mély filozófiai gondolat áll a fociban is elhatalmasodó bullshitelés mögött? A továbbiakban ezekre keressük a válaszokat.

Bullshit
Bullshit


Világunk, a XXI. század végérvényesen a tömegkommunikáció évszázada lett, amikor valósággal elárasztanak minket a lehetőségek, azok a csatornák, amelyeken bárki, bármikor és ami a legfontosabb, bármiről ki tudja nyilvánítani a véleményét. A nyugati társadalom mára egyfajta elvárásként tekint arra, hogy tagjai a szólásszabadság nevében a lehető legszélesebb spektrumú témákról, topikokról mondja el a véleményét. Ez viszont azt is jelenti, hogy felhígul a kommunikációs tér, leghatásosabban a közösségi csatornákat kihasználva olyan tartalmakkal találjuk szemben magunkat, amire felfigyelve jobb esetben felhúzzuk a szemöldökünket. Azt látjuk, hogy valami nem stimmel. Azt mondjuk, hogy egyre sűrűbben jön velünk szemben valami, ami…bullshit.

A bullshit angol kifejezés folyamatosan válik egyre népszerűbbé különböző nyelvekben is, de ha ragaszkodunk egy magyar megfelelőhöz, akkor badarságnak, üres beszédnek (az angol hot airhez hasonlóan) fordíthatnánk. Ha megkérdeznénk, hogy mit értünk bullshit alatt, akkor a válaszok többségében azt a közös pontot találnánk, hogy „valami nem stimmel”. Logikai bukfencek, egyszerű hazugságok, könnyed kérdéskikerülések, valami hasonlók.

Pontosan azonban nem tudnánk megmondani, hogy mi a bullshit, a badarság. Pedig a XXI. században, főleg annak második évtizedében úgy tűnik, hogy (legalábbis az angolszász területeken) a kultúránk címkefelhőjét a bullshit (és még egy összetevő, amiről még nem rántjuk le a leplet) tag uralná legnagyobb méretben. Ez a badarság kultúrája.

Ez utóbbi gondolatot Harry Frankfurt filozófusnak köszönhetjük, és rögtön hozzá is tehetjük, hogy a kultúra egésze alól bizony a labdarúgás sem tud kibújni. A 2010-es évek kitermelte magából azokat a futballszurkolókat, akik információjuk legalább 90%-át (persze erről nincsenek pontos adataim) az internetről, azon belül is a közösségi oldalakról szerzi be. Beszerzés, feldolgozás és továbbítás, újrahasznosítás. Ha van felhígult kommunikációs tér, akkor az a Facebook és a Twitter digitális közössége, ahol a focibarátnak folyamatosan szelektálnia kell a hasznos (és igaz) informatív tartalom és a között, amit itt is csak úgy hívhatunk…bullshit.