Akik szeretnek elmerülni a negativizmusban, még válogathatnak is. Sirathatnak mélyről felemelkedő, de a végcél előtt elbukó héroszokat (Törökország, 2002 és Ghána, 2010), de fájlalhatják az istenek alkonyát is, azaz a Zidane vezérelte Gallhon 2006-os kudarcát és a brazilok négy évvel ezelőtti katasztrofális lebőgését.
Első focis könyvem, a mára szó szerint ronggyá olvasott Felejthetetlen 90 percek még Orth Györgyöt tartotta minden idők legjobb magyar játékosának.
Néhányan ennek az ellentétei, akik azt mondják: „mi ezt nem tudjuk”, de amikor megkérded őket, hogy mégis miért, nem kapsz választ.
A magyar–olasz futballfúzió azt is jól példázza, hogy a tradíció otthon, ez esetben Magyarországon hátráltathat is, mert ha szakrálissá válik, gúzsbaköt
Borsi-Kálmán Béla írta az egyik legjobb – ha nem a legjobb – futballkönyvet, Az Aranycsapat és a kapitányát, tizenegy évvel ezelőtt, de az a kötet csak azt az egy kiadást érte meg. A szerző közben egyes részeket folyóiratokban, tanulmánygyűjteményekben újra közölt, majd gondolt egyet, és idén – számos új írással kibővítve – együtt megjelentette. Ez a Pszeudo-fociesszék. Az alábbiakban ezt és a 2008-as opuszt együtt taglalom.