Hozzá sem ért, sárgalap, spori! Miről beszélsz, elkaszálta! Ugyanez volt a másik oldalon is! Az más. Azt okosan eladta. Ennek is megvan a szépsége. Na, ezt most magyarázd el nekem! Figyelj, mi két világnézetet képviselünk. Hát, hogyne. Belekezdek, de lehet, hogy nem fog tetszeni…
A Liverpool – Tottenham angol bajnoki mérkőzést követően az internet egyik jelentős szeglete a „megkérdőjelezhető” játékvezetői döntések miatt, a másik, hasonlóan népes tábora a vendégek szakvezetőjének, Mauricio Pochettinonak a lefújást követő szavai miatt kezdett szokásos hétvégi füstölgésébe. Az argentin menedzser sajátos megvilágításba helyezte a rangadó azon eseményét, amikor a Tottenham fiatal angol játékosa, Dele Alli műesésért sárga lapot kapott a játékvezetőtől. „A labdarúgás lényege, hogy átverd az ellenfeled” – mondta Pochettino, miközben esze ágában sem volt megkérdőjelezni a sárgalapos büntetést. „Dele nem tökéletes. Senki sem az – folytatta – Ő egy okos fiú. Egy picit simlis (nasty). A labdarúgás egy kreatív sport, ahol egy olyan tehetségre van szükséged, amire csak az intelligens emberek képesek, nagyon okosnak lenni”. Pochettino szavait azonnal hadüzenetnek vették az angol futballtársadalom és az „az angolfoci” helyi élharcosai, akik az argentin szakemberrel ellentétben radikálisan más nézetet képviselnek a „trükközések”, így a műesés problémájának megközelítésében. Az internet szépségének köszönhetően pillanatokkal a nyilatkozat után két tábor digitális csataterévé vált a Twitter és a Facebook felülete.
3:07 után az ominózus eset
A továbbiakban megpróbáljuk kategorizálni a szemben álló feleket, bemutatni jellegzetességüket, miközben remélhetőleg rámutatunk arra, hogy miért nem tökéletes egyik felfogás sem, ráadásul még egy bátortalan kísérletet is teszünk arra, hogy összezavarva a két tábort ellehetetlenítsük (miközben veszélyeire mutatunk rá) azt a „háborút”, amely (egyebek mellett) a műesés fölött dúl. Végezetül: jobb híján a moralisták és az esztéták névjeggyel illettük a két pártot, ami leegyszerűsítésnek tűnhet, de mégis, talán éppen ezért jelenleg a legjobb gyűjtőnevekként szolgálnak majd.
Egy szó mint száz, lehet-e helyes a műesés?
1. A moralista álláspont
Először azt az elvet nézzük meg, amivel mi (magyarok, európaiak stb.) könnyebben tudunk azonosulni. Hogy ez miért van így, arra majd a későbbiekben kitérünk, és nyilvánvalóvá fog válni a számunkra. Első lépésben azonban nevezzük nevén a gyereket, vagyis jöjjenek a moralisták.
Először jegyezzük meg, hogy mindkét csoport képviselői egyetértenek abban, a labdarúgás túlmutat a sporton, sokkal többet jelent egyszerű szabadidős testmozgásnál. Az már más kérdés, hogy ez a felismerés mennyire történik tudatosan, és tör felszínre, vagy tudattalan marad, és a háttérben munkálkodik tovább. A moralista oldalon (is) a foci olyan, mint a szoci. Mivel a labdarúgást nem csak az a 22 ember alkotja, akik egy aktuális mérkőzésen egymásnak feszülnek, hanem az őket körülvevő embertömeg is (a szurkolók is, sőt leginkább a szurkolók), ezért a labdarúgás közege egy mini társadalomként, valójában (ahogy azt később látni fogjuk) társadalom a társadalomban-ként fog funkcionálni. Ezért szoci a foci. Legújabb könyvében Simon Critchley, a futballimádó angol filozófus éleslátással mutat rá arra, hogy a soccer szó hogyan vezethető le a socius kifejezésből etimológiai ujjgyakorlattal, és említi meg, hogy a tévesen amerikanizmusnak tartott soccert egészen az 1970-es évekig Nagy-Britanniában is gyakorta használták a football helyett. A soccerben (Association Football, socius) megbújik a labdarúgás belső lényege, a közösség(i), a társadal(o)m(i) ideája. Így lesz a foci szoci.
A moralisták számára evidens, hogy a labdarúgás közege is egy társadalomként funkcionáljon. Hogy miért? Pontosan a morál, az erkölcs, a „jó” eszménye miatt. Nekünk (már megint többes szám első személyben beszélek, amikor a Nyugatról, Európáról szólok) lassacskán rögeszménkké vált, hogy ez, a társadalmunkon belüli társadalom a lehetséges világok legjobbika legyen. A fejekben a foci az a közösség lett, ahol megvalósulhat a tökéletes jó társadalma. Minden defektet, ami a kilencven percen kívüli társadalmunkban fellelhető, a labdarúgásban betömünk, megpróbálunk betömni. A foci egy utópia lett. Itt, kint át lehet hágni a szabályokat, ott, a pályán nem. Gondoltuk, gondoljuk. Persze, mondhatnánk, milyen tökéletes, az eszményi (erkölcsi) jónak alárendelt társadalom az, ahol a legfőbb szabályhozók második neve a korrupció, a csalás? Mégis, ha alkalom adódik rá, mi a mellünket döngetve állunk ki a morál mellett, szemrebbenés nélkül rámutatva arra, hogy mi jó, a helyes és mi rossz, a helytelen. A műesés helytelen, ugye? Szabályokba, törvényekbe, a társadalmunkat összetartó normákba nem illeszthető bele, hogy valaki feldobja magát. Mű-esés. Ál, hamis, rossz, helytelen. A műesés csalás. A műeséssel valósággal hazudnak nekünk. Nekünk, akik a mindennapi társadalmunkból, ahol rosszabb esetben napról-napra csapnak be minket, ejtenek át a kilencven perc társadalmába menekülünk, pontosan azzal az eszményi képpel, hogy ott majd nem vernek át.
Engem legalábbis ne verjenek át. A másik átverését már ímmel-ámmal, de toleráljuk. Ez pedig elvezet minket egy újabb problémához. Hogyan lehet a focitársadalom mozgatórugója egy univerzális jó, amikor a józan ész azt mondatja velünk, hogy a labdarúgásban nincs univerzalitás. Amikor azt látjuk, hogy a „legnépszerűbb sport” inkább hasonlít egy Hobbes által megénekelt „homo homini lupus” társadalomhoz, mint egy utópisztikus, idilli emberek alkotta képződményhez. Ha nem is „ember embernek farkasa”, de „csapat csapatnak” mindenképp. A labdarúgás esszenciája a harc, a győztes-vesztes dialektika állandó áramlásában. A kilencven perc társadalma éppen a konvenciók és a korlátok elől való menekülés végső állomása. Így hogyan várhatnánk el, hogy legyen egy univerzális, törvényadó jó? Hogyan hozhatnánk egyhangú ítéletet univerzális erkölcsi normák alapján, amikor az aranyszabály (mi a helyes?) a mi-ők csoportmechanizmus hullámverésén válik flexibilissé?
