Kategória: Cikkek

Pillanatkép az 1938-as világbajnoki elődöntőről, Magyarország-Svédország 5-1.

Aranycsapat előtti aranykor gyökerei

Szegedi Péter: Az első aranykor. Akadémiai Kiadó, 2016.

A magyar futball narratívái erősen Aranycsapat-centrikusak. Puskásék az utókor számára sokáig frusztráló bezzeg-gyereknek számítottak, elvégre minden idők egyik legjobb focicsapatát, amely egy mindössze 93 ezer négyzetkilométeres, tízmilliós országot képviselt, nehéz akár megközelíteni is – ezért van, hogy minden örökranglistán Top Tenes, tehát hazai elődeit is felülmúlja. Ez sem indokolja azonban, hogy megfeledkezzünk a történeti-társadalmi kontextusról, amely a kivételes teljesítmény hátterét biztosította, arról a miliőről, amelyben a magyar futballkultúra és szakmai tradíció kifejlődött, és arról, hogy hazánk már a II. világháború előtt VB-ezüstérmes válogatottat és a nívós Közép-európai Kupát elnyerni képes klubcsapatokat állított ki. Vagyis: arról, hogy 1945 előtt is volt már egy aranykorunk.

Ennek a korszaknak a feltárására az a Szegedi Péter vállalkozott, aki cionista csapatokról és a debreceni futballtörténetről szóló írásaival, ill. Riválisok című 2014-es könyvével vívott ki elismerést. Mivel (futball)szociológiából is PhD-zett, a honi fociológia zászlóshajójává vált. Kevesen szemléltetik Magyarországon olyan jól (éppen a labdarúgás példáján!), mit jelent Bourdieu-nél a mező fogalma – pedig a kilencvenes évek elején nálunk a vízcsapból is a nagy francia teoretikus jött! – , mint Szegedi, és a hőskor „pre-futballhuliganizmusának” is ő az egyik legnagyobb szakértője.

Teljes cikkért kattints ide!

Nem szerettem a szeretetet

Igazából ma sem tudom elhinni, hogy az FTC már nem nagycsapat, válogatottunk a „futottak még” kategóriába tartozik, és Flóri már négy éve halott. Még azzal a ténnyel se tudtam megbarátkozni, hogy visszavonult. Sokáig – alighanem Altafini, a Juve a negyvenhez közeledve, félórákra becserélt brazil sztárjának példájától befolyásolva – abban reménykedtem egyfajta gyermeteg csodavárással, hogy egyszer visszatér, és megint rugdalja majd a gólokat, és újra nyerünk. Sokszor haragudtam rá, és haragszom ma is, ahogy az alábbiakból is kitűnik, ahogy a szurkoló pöröl legnagyobb kedvencével, mert nem tökéletes.

(Mit tudott?) Albertet futballistaként technikai képzettsége emelte játékostársai fölé. A legnagyobb erénye egészen rendkívüli cselezőkészsége volt. Ennek köszönhette híres, cselsorozatokkal szerzett góljait, amelyek során több ellenfélen is átkígyózva, hanyag mozdulattal pöccintett, perdített vagy gurított – szinte soha nem bombázott – a hálóba. A labdavezetés terén is páratlant nyújtott: Romarióhoz hasonlóan ő is maga alatt vezette a labdát, ezért nem lehetett szabályosan szerelni, és labdával szinte gyorsabb volt, mint anélkül. Mindezzel együtt nem volt önző játékos. Az összjátékban is világklasszis volt, és ezért irányítóként ugyanolyan teljesítményre volt képes, mint „gólvágó” középcsatárként.

Ragyogóan látott a pályán, és hajszálpontosan, ugyanakkor mindig a kellő ütemben indított akár 30-40 méterre is. Soha nem erőlködött, játékát ritka könnyedség és elegancia jellemezte – a cselsorozatok mellett ez vált a második védjegyévé, ez tette a labdarúgás „Mozartjává”. A „gógyis”, szellemes magyar futballista prototípusa volt, akihez ragadt a labda, és előszeretettel csinált bolondot a hátvédekből. Egész futballját hallatlan technikai és szellemi fölény jellemezte. Ehhez társult rendkívüli fejelőkészsége is, ami nemcsak kitűnő súlypontemelkedésben és ütemérzékben, hanem fejlett fejelőtechnikában is megnyilvánult. Ennek köszönhette számos, csukafejesből vagy csúsztatásból szerzett gólját.

Teljes cikkért kattints ide!

A NYOLCADIK NAPON… – amikor Maradona utoljára csillant meg az Újpesti Dózsa ellen

Éppen ma 27 éve, hogy az egykor szebb napokat is megélt Újpest labdarúgócsapata ellen lépett pályára az egykor szebb napokat is megélt isteni Diego Nápolyban. A korszak zsenije sokaknak még mindig elsőként ugrik be, ha azt mondjuk: argentin foci. Egy embléma, megkerülhetetlen toposz, aki előkelő helyet kap Jonathan Wilson hamarosan magyarul is megjelenő Angels With Dirty Faces: The Footballing History of Argentina című könyvében is. Küzdött ő mindennel pályán és pályán kívül – most a lilák elleni harcát elevenítjük fel.

1991 április huszonhatodika. Helyi rendőrök közelednek vészjóslóan egy Buenos Aires külvárosában megbúvó apartmanhoz. A környéken lakók többsége sejti, hogy milyen céllal jöttek a „kékek”. Már hónapok óta megfigyelés alatt tartanak egy szomszédos, aprócska lakást. A nyomozók pillanatok alatt bejutnak az apartmanba, szinte ugyanebben a momentumban több csomag és táska zúdul az épület előtt elterülő járdára és az argentin napilapokkal zsúfolt újságos bódéra. Az egyszobás lakásban tartózkodók megpróbálnak minél gyorsabban cselekedni, és utat engedni a ’bűnözőreflexnek’, ahogyan a ’hölgyek’ is igyekeznek a másodperc törtrésze alatt felvenni a fonalat, és összefűzni a szemük előtt robbanásszerűen lezajló eseményeket egy értelmes láncolatba. Egyedül egyvalaki lóg ki ebből az akciófilmbe illő jelenetből. Egy harminc körüli, göndör hajú, pocakos férfi mit sem törődve a körülötte zajló eseményekkel, talán a legszebb álmai andalító ölében (a valóságban pedig egy teljesen átlagos ágyon), ahol nem létezik ez az apartman, de még az argentin főváros sem. Miután a rendőrök felverték a Buenos Aires-i külvárosi színpadon zajló tragikomédia pillanatnyilag legboldogabb szereplőjét, főhősünk száját csupán ennyi hagyta el:

„Hol van Claudia? Hát, persze… Claudia otthon van… ez nem az én otthonom.”

A következő jelenetben a farmert, gyapjúpulóvert, arcán pedig legalább négynapos borostát viselő „gyanúsítottat” bilincsben vezetik az autóhoz, néhány pillanat múlva pedig már a hatalmas tömeg ölelésében találja magát. Talán 10 éves korában volt utoljára, hogy az emberek nem tudták minden lépését követni, de hosszú idő után valószínűleg először érezte legkevésbé fojtónak ezt az ölelést. Egy pimasz mosoly, szemében pedig az ’ezt akartátok, nézzétek végig’ prófétai elégedettsége. A hirtelen támadt zavart szinte azonnal megszakítja az összegyűltek együttes skandálása:

„Diego! Diego! Diego!”

Alig hat hónappal korábban Budapest IV. kerületében a fehér sportszár, világoskék nadrág és a fehér mez még hihetetlen színben tűntette fel a Buenos Aires-i hacukát. A Megyeri úton összegyűlt nagyjából húszezer ember nem mert, vagy inkább nem akart belegondolni abba, hogy mi fog történni a magyar fővárostól még mindig elképzelhetetlen távolságra fekvő Buenos Airesben fél esztendő múlva. Akik kilátogattak arra a mérkőzésre, egyvalamit akartak: megragadni a pillanatot, örökre elraktározni az emlékezetben, és semmiképpen sem engedni, hogy elmúljon. Hiszen ha még akkor nem is lehetett mindenki biztos benne, mégis ez volt az utolsó pillanatok egyike, amikor Diego Armando Maradona géniusza engedte magát megmutatni, felcsillantani egy momentumot abból, ami ’istenségét’ megalapozta.

Történetünknek nincs biztosan kijelölhető kezdőpontja, de lesz elkerülhetetlen és megjósolható végpontja. Egy isten, aki nagyon is emberi térdre rogyásának stádiumai során végighaladva az utolsó pillanatok egyikéhez érkezett, amit önkényesen az SSC Napoli – Újpesti Dózsa BEK párharc időpontjaként jelölünk ki.

„Vattene, se vuoi

Tanto non ti cercherò”

„Vattene, se vuoi

Tanto non ti cercherò*”

A KICSI ÓRIÁS ÚTJA NÁPOLYIG

Állítólag az első embereket a félelem vezérelte, amikor először találkoztak egy tőlük idegen, más területről származó emberrel, és érzéseik kifejezésére a beszédet hívták segítségül. A társaiknak egyszerűen csak annyit mondtak, hogy ’óriással’ találkoztak. Az igazság viszont az volt, hogy a titokzatos idegen egy cseppet sem volt az, amit óriás alatt értünk. Egyszerűen más volt. Más, mint amihez a kisebb törzs hozzászokott. Idegen volt, de legkevésbé sem kétszer olyan magas és dupla olyan erős, amint a szokatlan helyzettől, félelemtől vezérelt leírás állította.

Teljes cikkért kattints ide!

ÖNMAGÁTÓL SENKIT SE LEHET MEGMENTENI – VARGA ZOLTÁN

Ő volt a legkedvesebb futballistám (így, múlt időben). Nemcsak sportolói zsenialitása miatt vagy azért, mert Fradi-szurkoló vagyok, és ő 1968-ig az FTC-nek szerzett sok-sok dicsőséget. Engem főleg a személyisége fogott meg.

Megindított, hogy zabigyerekként se az apja, se az anyja nem szerette, és emiatt interperszonális kapcsolataiban képtelenné vált az ősbizalomra, szeretetre és annak elfogadására is; ehelyett az anonim ezerfejű Cézár rajongásától vált függővé, és azért is imádott annyira edzeni, mert zsonglőri technikájával, már-már cirkuszi mutatványaival újra meg újra tapsot csalhatott elő a közönségből. Közel állt hozzám a világidegensége, a mizantrópiája, a maximalizmusa, az, ahogy megvetette a gagyizást, a kontraszelekciót, a nepotizmust, de még a hibái: paranoid megnyilvánulásai, összeférhetetlensége is, és az is, hogy folyton antiszociálisnak, deviánsnak bélyegzik.
A magyar labdarúgás Coriolanusát, lényeglátóját láttam benne. Fanatizmusát, intoleranciáját is elnéztem, mert hitelesnek tartottam, kivételnek ott, ahol a belülről szétrothadtság, a cinizmus, a már-már újfajta morbus hungaricussá vált kóros hazudozás a főszabály. (Akkor még szimpatikusabb volt számomra a küldetéstudat, az ádáz prófétaság.)

ÖNMAGÁTÓL SENKIT SE LEHET MEGMENTENI – VARGA ZOLTÁN

(Disszidálása) Varga „dobbantásával” kapcsolatban két fő narratíva terjedt el. Az egyszerűség kedvéért az elsőt nevezzük kommunistának, a másikat antikommunistának. Az első szerint Varga tette árulás, mert a futballista – aki az 1968-as ötkarikás játékokon részt vett magyar labdarúgó- válogatott első számú kulcsjátékosa volt – hallatlan módon éppen az olimpia előtt, ráadásul esküjét megszegve hagyta cserben csapatát és egyben hazáját is. Tette után ezért távollétében idehaza a bíróság is elítélte, és ezzel a közvélemény jelentős része is egyetértett. Ezt a verdiktet fejezte ki a hivatalos sajtó is, amelyben Varga fényképe egy csapatfotón iksszel áthúzva jelent meg. Ez a sommás ítélet a diktatúra puhulásával enyhült: Bocsák Miklós a Császár és utána a sötétség (1984) című kötetében árnyaltabb képet igyekszik festeni a sztárról, bár a kor szellemének megfelelő „egyfelől-másfelől” megközelítést alkalmazva. A másik, az antikommunista verziót jól foglalja össze egy könyvcím a rendszerváltás után, 2000-ből: Varga Zoli disszidál – a könyv a Nyugatra távozást a politikai disszidencia megnyilvánulásaként értelmezi. E Varga-apológia értelmében a sztár megundorodott a velejéig romlott, hazug Kádár-rendszertől, és ezért hagyta el végleg az országot. Hasonlóan, bár jóval differenciáltabban ír az egykori FTC-csillagról a talán legjobb magyar futballkönyv, a Borsi-Kálmán Béla által jegyzett Az Aranycsapat és a kapitánya is.

Teljes cikkért kattints ide!

A csapat neve Rába Vasas ETO!

Hogyan lett a remény szigete a magyar futball térképén a Verebes vezette ETO, és miért hasznos manapság is erről beszélnünk?

The name of this song is New Feeling. That’s what it’s about – szólal meg David Byrne, a Talking Heads együttes frontembere az 1981-ben kiadott (élő felvételeket tartalmazó) lemez első számát megelőzően. Hangja nem túl erőteljes, mégis érezhető benne a magabiztosság. Az első mondat után hatásszünet. Magabiztosság, ami abból fakad, hogy tudja: miről énekel, miért énekel. Az „Új Érzésről” szól az egész. Az aktuális dal is, meg az is, ami körülötte van.

1981-ben a Magyar Népköztársaság ugyanolyan messze volt az Egyesült Államoktól, mint manapság. A Magyar Vagon- és Gépgyár dolgozóit ugyanakkora távolság választotta el a CBGB-ben iszogató „punkoktól”. Győrből nagyjából 7.000 kilométerre kell integetni, hogy New Yorkból viszonozzák az üdvözlést. Mégis, az említett évben úgy tűnt, a két város egy levegőt szippantott.

Verebes József 1941-ben elrugaszkodik a Haller tértől, hogy 40 évvel később egészen nagy lendülettel landoljon a magyar futball lágyan ringatózó pocsolyájában. Ezzel az ugrással pedig olyan hullámokat verve maga körül, ami túlmutat azon, hogy első két győri évében bajnokságot tudott nyerni, és összeakasztotta nem létező bajszát az akkori futballelittel. A “pénzéhes”, “összeférhetetlen”, “outsider” jelzők, amelyeket Verebesre aggattak, arról árulkodnak, hogy ő a nyolcvanas évek Magyar Népköztársaságában valami olyat alkotott, ami társadalmi szempontból is éreztette hatását. Ezért legalább egy említést megérdemel, ha továbbra is arra törekszünk, hogy megreformáljuk a „magyarfocit”.

A ’80-as évek elején Győrött egy új érzés kerítette hatalmába nemcsak a sportszerető lakosságot, de az egész „gondolkodó” térséget. A továbbiakban ennek az új érzésnek a marginális pontjait próbálom felidézni, miközben reményeim szerint azt is látni fogjuk, miért volt annyira nehéz dolga Verebes Józsefnek és azoknak, akik a Rába ETO-nál töltött öt esztendő alatt vele dolgoztak.

Teljes cikkért kattints ide!