Vannak érdemtelenül felkapott futballcsillagocskák, túlértékelt bálványok – de olyanok is, akiket méltatlanul agyonhallgatnak. Magyar források még Mezey Györgyről vagy Dzsudzsák Balázsról is több dicsérő szót írtak le, mint Egri-Erbstein Ernőről, pedig az utóbbi Bukovihoz, Guttmannhoz mérhető kaliberű edző volt – ehhez képest sokan egyáltalán nem is hallottak róla.

Ezt a hiányt igyekszik pótolni az Akadémiai Kiadó remek fociológiai sorozatának, a Kanárinak újabb darabja. A szerző, Dominic Bliss korábban széleskörű érdeklődésről tett tanúbizonyságot: publikált szabadidősportokról éppúgy, mint arról, hogyan küzdjünk a másnaposság ellen, vagy tartsunk hatásos beszédet egy legénybúcsún. Ezek után némi szkepszissel vettem a kezembe a könyvet: vajon a futballhoz is ért ez a(z önjelölt) polihisztor?
Nos, a válasz: igen. Bliss a labdarúgásba is kellően beásta magát, és nagyon informatív mű született tollából. Az alábbiakban előbb röviden ismertetem a főhős pályáját, majd három kérdéskörre koncentrálok: Erbstein sistemájára,az ún. kávéházi futballra és arra, miért lett elfeledett futballhős (különös tekintettel a Holocaustra).
Ami a játékos-pályafutását illeti, Erbstein nem volt minőségi labdarúgó: a „szegény ember MTK-jaként” elhíresült BAK-ban inkább durvaságával tűnt ki. A „zsidó futball” képviselőjeként ő is megfordult az USÁ-ban, majd edzősködni kezdett Olaszországban (ez azért volt lehetséges, mert ott akkoriban a fasizmus még nem volt antiszemita). Az olasz fociban ebben az időszakban furcsa kettősség érvényesült. Míg a játékosok piacán xenofóbia (tilos volt külföldieket játszatni), az edzőin ennek ellentéte volt megfigyelhető, az idegenek közül pedig előszeretettel szerződtettek trénereket honfitársaink közül. A magyaros technika és a Mussolini-rezsim ridegen katonás „sacro egoismo”-jának interakciója hozzájárult a sajátos olasz célfutball kialakulásához, és ebben hősünknek kiemelt szerep jutott. Alsóbb osztályú klubcsapatoknál elért sikerei nyomán figyeltek fel rá a Torinónál, ahol minden idők egyik legnagyobb klubja, az Il Grande Torino sikerkovácsa lett.

Teljes cikkért kattints ide!

Ápolt bajusz. Hátul egy kicsit hosszabbra hagyott frizura. Gyors léptek. Már a tizenhatoson belül. Éles sípszó. Tizenegyes. Átadja, át szokta, már megszokta. Ezt legalábbis. Öklök a magasban, a szögletzászlónál összeölelkezik a belgával. Hol őt szolgálja ki, hol ő szolgálja ki őt. Kiabálás a kispadról. Lassan negyven éve ez megy. Már megérti, de mégsem az igazi. Beszélgetne. Magyarul. Magyarországon. Csere. Rendszerváltás. Mégis marad. A négy-három-három. Honvágy. Nem bűn az. Renault 19. Az is úgy gurul, mint az olasz sportautók. Csak az elvárások mások. Magasabbak. Neki elég, ha hétvégén betalál. A címlapok nem kellenek. Hogy betaláljanak. Gól. Tizenegyes. Gól. Büntető. Mi lehet Kispesten?

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy az utóbbi 30 esztendő legjobb magyar idegenlégiósa, ha tehette volna, itthon maradt volna egész pályafutása során? Ha nem olyan állapotok uralkodtak volna Magyarországon, mint a rendszerváltást megelőzően (és követően), elképzelhető, hogy Kovács Kálmán a magyar pályákon harcolja ki a tizenegyesek tömkelegét, és rúgja a gólokat számolatlanul hosszú éveken át. Ahhoz viszont, hogy profi labdarúgó legyen, megkeresse azt a 70 ezer dollárt, amit elérendő célként kitűzött maga elé, külföldre kellett igazolnia. És ha már ott volt, letette a névjegyét. Nem találta meg Eldorádót, ahogyan kortársa, Détári, nem vitt el minket a hedonizmus világába, ahogyan Döme. Mégis az európai topfutball vérkeringésében pödörte bajuszát, tevékeny részese lehetett egy világszínvonalú akadémiával rendelkező vidéki kiscsapat igazi felemelkedésének, de saját két szemével láthatta azt is, hogy milyen ereje van a labdarúgásnak a mindennapi életben, a politikában, még az olyan „fejlettebb” államokban is, mint Franciaország.

AZ AJA FELEMELKEDÉSE

Népessége alapján Auxerre-t nem sorolhatjuk a legnagyobb francia városok közé. A fővárostól, Párizstól nagyjából kétórányi autóútra található települést mindössze 39 ezer fő lakja, ami magyar viszonylatban nagyjából Dunakeszinek felel meg. Saját régiójában, Burgundiában is csak a negyedik legnagyobb városként tartják számon, nem meglepetés, hogy hasonló kategória alapján Franciaország első 120 városa között sincs Auxerre. A futballszeretőknek mégis sokkal ismerősebben cseng a Yonne folyó partján fekvő városka neve, mint több más 100-200 ezer főt számláló településé.

Teljes cikkért kattints ide!