Vitray Tamásnak jutott az a feladat 1986. június 2-án, hogy a magyar válogatott első mérkőzését közvetítse a mexikói világbajnokságon, amelyet a csapat a Szovjetunió ellen játszott. A mérkőzés negyedik perce után hagyta el a száját a címben idézett mondat. A végén már csak annyit tudott búsan a mikrofonba mondani: “…hat-null, mindegy már, egye meg a fene!”. A katasztrofális vereség okait számtalan dologra vezették már vissza a hazai szaksajtóban, kezdve a kedvezőtlen időjárási viszonyoktól az ételmérgezésig, az ellenfélről azonban, amelyet a legendás Valerij Lobanovszkij vezetett, eddig kevés szó esett.

A magyar futball története több nagy vereséget ismer. Amikor még kezdők voltunk, az angolok vertek minket el kétszer 7-0-ra, egyszer 8-2-re. De ezeket az eredményeket elkönyvelhettük az osztrák Wundermannschaft ellen is, a 0-7-et 1941-ben a németek ellen is. Ezekből azonban mind kilábaltunk. Az első, hosszabb távra is padlóztató bukás a marseille-i 1-4 volt a csehszlovákok ellen. Másfél évtized telt el 1969 után, és még mindig úgy tűnt: nincs visszaút a nemzetközi élmezőnybe. A 80-as évek közepén azonban, hosszú-hosszú sivatagi vándorlás után mintha oázishoz érkezett volna labdarúgásunk.

A magyar ifjúsági labdarúgó-válogatott 1984-ben megnyerte az EB-t (akkor még UEFA-tornának hívták), egy év múlva a Videoton bejutott az UEFA-kupa döntőjébe, válogatottunk pedig Mezey György szövetségi kapitány vezetésével megtáltosodott. Begyakorolt egy nagyon agresszív labdaszerzésre épülő harcmodort, amelynek segítségével 1984-85-ben több nagycsapatot is legyőzve végigverte Európát, és selejtezőcsoportját biztosan megnyerve kijutott a világbajnokságra. Diadalmenetét egy év múlva is folytatta: márciusban elsöprő, 3-0-s győzelmet aratott az öreg földrészen portyázó brazil válogatott ellen a Népstadionban.


A sikersorozat hatására futballszerető közvéleményünkben eufória tört ki. Fiainkat szinte mindenki a vébé esélyesei közé sorolta, sokan kimondottan azt várták tőlük: nyerjék meg a világbajnokságot. A magyar futballszurkolók az Aranycsapat berni veresége óta vártak erre a pillanatra. Korábban a hatvanas évek ún. Ezüstcsapatától várták, hogy jóváteszik nagy elődeik mulasztását, de ismételten csalódniuk kellett. Most mindenki úgy érezte: eljött a mi időnk. (Halkan jegyzem meg: az ilyen, felfokozott várakozások csak ártanak egy nagy világverseny előtt egy sportolónak, egy válogatottnak. Nem véletlenül tartja a mondás: ha rosszul sikerült a főpróba, az előadás majd fényes diadalt hoz. Ha egy csapat az előkészületi találkozókon „pöntyög”, és a sajtó előre temeti, abból már nagyon rosszul nem lehet kijönni, mert ha tényleg leszerepelnek, akkor se vesztettek semmit, de ha csak egy picit is jobban is teljesítenek a vártnál, máris pozitívvá válik a mérlegük a szurkolók a sajtó, a szakma szemében! Ha azonban fordítva van, jaj nekik, mert a maximalistává vált, később azonban csalódott közvélemény ellenük fordul, és fejeket követel. A játékosok a VB vagy EB előtt fejben mindezt anticipálják, félni kezdenek, és máris romlik a teljesítményük. )

Az első mérkőzésen, a szovjet válogatott ellen aztán mindenki megdöbbenésére olyan katasztrófa következett be, ami a legpesszimistább várakozásokat is messze túlszárnyalta. A SZU példátlan módon már a 4. percben 2-0-ra (!!) vezetett szupercsapatnak vélt együttesünk ellen, amely egyre jobban összeomlott. A magyar játékosok szélütötten, céltalanul botorkáltak a pályán, míg akadálytalanul száguldozó ellenfelük sorra rugdosta a gólokat. A vége 6-0 lett, de akkor se szólhattunk volna egy szót se, ha egy az egyben revansot vesznek rajtunk az első (még cári) orosz-magyar végeredményéért (0-9, a visszavágón pedig már 0-12!). A magyar válogatott kiesett a csoportjából, és megszégyenülve jött haza