Címke: történelem

A Queen’s Park meséje: a korai újítók, akik az amatőrök utolsóiként váltak ismertté

1872-ben, amikor Ulysses S. Grant elnök lett, Yellowstone megkapta a nemzeti park státuszt, és Torontóban bejelentették az első lóinfluenza esetet, Glasgowban megrendezték az első hivatalos nemzetközi labdarúgó mérkőzést Skócia és Anglia között. És itt jön a csavar: az egész skóciai csapat a Queen’s Park játékosaiból állt!

Ha Glasgow nevét hallod, valószínűleg az Old Firm – Celtic vs Rangers, Zöld vs Kék – ugrik be. De van egy történet, amit talán nem tudsz: a híres Ibrox és Celtic Park között ott van a Hampden Park, a világ legnagyobb stadionja 1903-ban, ahol a Queen’s Park játszott. Az ő stadionjuk volt az első, 1873-ban, amit a legidősebb skóciai klub, a Queen’s Park épített.

A Queen’s Park volt a skóciai labdarúgás úttörője. Ők alakították ki az első játékszabályokat, alapították meg a Skóciai Labdarúgó Szövetséget, és nyerték meg az első skót kupát 1874-ben. 1872-ben 0-0-ra döntetlent játszottak Anglia ellen, és bemutatták a „kombinációs futball” új taktikáját, ahol a csapat tagjai passzolnak egymásnak, nem csak rohannak a labdával.

A Queen’s Park volt a 19. század Barcelona-ja, és rengeteg innovációval járult hozzá a játék fejlődéséhez. Ám, ahogy a pénz egyre nagyobb szerepet kapott, a klub nem tudott lépést tartani a változásokkal. 1885-ben a professzionális labdarúgás hivatalossá vált, és a Queen’s Park, amely addig amatőr maradt, egyre inkább háttérbe szorult.

Az új pénz-vezérelt világban a Queen’s Park ragaszkodott az amatőr szellemhez, és 126 évig, 2019-ig így is maradtak. Akkor végül a klub úgy döntött, hogy áttér a professzionális labdarúgásra, hogy versenyképes tudjon maradni. És lám, azóta sikerült is feljebb jutniuk a skót bajnokságban.

Bár szomorú, hogy a Queen’s Park elvesztette egyedülálló amatőr státuszát, az ő örökségük továbbra is figyelemre méltó. Az első öt évük alatt nem kaptak gólt, az első hét évük alatt egy meccset sem veszítettek el, és megnyerték a skót kupát tízszer. Az ő nevükhöz fűződik a félidős szünet, a szögletek és a keresztléc bevezetése. Képzeld el a futballt keresztléc nélkül!

A Queen’s Park története egy igazi futballmesét mesél el: az újítók, akik végül a modern labdarúgás világában is helyet kaptak, bár sosem hagyták el az amatőr szellemiséget, egészen 2019-ig.

Katasztrofális vereség: a magyar válogatott 6-0-ra kikapott a Szovjetuniótól az 1986-os világbajnokságon.

„Ilyen lidérces álmunk nem is lehetett!”

Vitray Tamásnak jutott az a feladat 1986. június 2-án, hogy a magyar válogatott első mérkőzését közvetítse a mexikói világbajnokságon, amelyet a csapat a Szovjetunió ellen játszott. A mérkőzés negyedik perce után hagyta el a száját a címben idézett mondat. A végén már csak annyit tudott búsan a mikrofonba mondani: “…hat-null, mindegy már, egye meg a fene!”. A katasztrofális vereség okait számtalan dologra vezették már vissza a hazai szaksajtóban, kezdve a kedvezőtlen időjárási viszonyoktól az ételmérgezésig, az ellenfélről azonban, amelyet a legendás Valerij Lobanovszkij vezetett, eddig kevés szó esett.

A magyar futball története több nagy vereséget ismer. Amikor még kezdők voltunk, az angolok vertek minket el kétszer 7-0-ra, egyszer 8-2-re. De ezeket az eredményeket elkönyvelhettük az osztrák Wundermannschaft ellen is, a 0-7-et 1941-ben a németek ellen is. Ezekből azonban mind kilábaltunk. Az első, hosszabb távra is padlóztató bukás a marseille-i 1-4 volt a csehszlovákok ellen. Másfél évtized telt el 1969 után, és még mindig úgy tűnt: nincs visszaút a nemzetközi élmezőnybe. A 80-as évek közepén azonban, hosszú-hosszú sivatagi vándorlás után mintha oázishoz érkezett volna labdarúgásunk.

A magyar ifjúsági labdarúgó-válogatott 1984-ben megnyerte az EB-t (akkor még UEFA-tornának hívták), egy év múlva a Videoton bejutott az UEFA-kupa döntőjébe, válogatottunk pedig Mezey György szövetségi kapitány vezetésével megtáltosodott. Begyakorolt egy nagyon agresszív labdaszerzésre épülő harcmodort, amelynek segítségével 1984-85-ben több nagycsapatot is legyőzve végigverte Európát, és selejtezőcsoportját biztosan megnyerve kijutott a világbajnokságra. Diadalmenetét egy év múlva is folytatta: márciusban elsöprő, 3-0-s győzelmet aratott az öreg földrészen portyázó brazil válogatott ellen a Népstadionban.

A sikersorozat hatására futballszerető közvéleményünkben eufória tört ki. Fiainkat szinte mindenki a vébé esélyesei közé sorolta, sokan kimondottan azt várták tőlük: nyerjék meg a világbajnokságot. A magyar futballszurkolók az Aranycsapat berni veresége óta vártak erre a pillanatra. Korábban a hatvanas évek ún. Ezüstcsapatától várták, hogy jóváteszik nagy elődeik mulasztását, de ismételten csalódniuk kellett. Most mindenki úgy érezte: eljött a mi időnk. (Halkan jegyzem meg: az ilyen, felfokozott várakozások csak ártanak egy nagy világverseny előtt egy sportolónak, egy válogatottnak. Nem véletlenül tartja a mondás: ha rosszul sikerült a főpróba, az előadás majd fényes diadalt hoz. Ha egy csapat az előkészületi találkozókon „pöntyög”, és a sajtó előre temeti, abból már nagyon rosszul nem lehet kijönni, mert ha tényleg leszerepelnek, akkor se vesztettek semmit, de ha csak egy picit is jobban is teljesítenek a vártnál, máris pozitívvá válik a mérlegük a szurkolók a sajtó, a szakma szemében! Ha azonban fordítva van, jaj nekik, mert a maximalistává vált, később azonban csalódott közvélemény ellenük fordul, és fejeket követel. A játékosok a VB vagy EB előtt fejben mindezt anticipálják, félni kezdenek, és máris romlik a teljesítményük. )

Az első mérkőzésen, a szovjet válogatott ellen aztán mindenki megdöbbenésére olyan katasztrófa következett be, ami a legpesszimistább várakozásokat is messze túlszárnyalta. A SZU példátlan módon már a 4. percben 2-0-ra (!!) vezetett szupercsapatnak vélt együttesünk ellen, amely egyre jobban összeomlott. A magyar játékosok szélütötten, céltalanul botorkáltak a pályán, míg akadálytalanul száguldozó ellenfelük sorra rugdosta a gólokat. A vége 6-0 lett, de akkor se szólhattunk volna egy szót se, ha egy az egyben revansot vesznek rajtunk az első (még cári) orosz-magyar végeredményéért (0-9, a visszavágón pedig már 0-12!). A magyar válogatott kiesett a csoportjából, és megszégyenülve jött haza

A vereség fogadtatása itthon még sokkal nagyobb felháborodás volt, mint ami anno Marseille-t követte. A francia kikötővárosban kapott zakóra hasonló reakció volt a válasz, mint ami a csalódott szerelmest jellemzi. Közvéleményünk akkor még hitt abban, hogy mi magyarok tudunk futballozni, de valamit nagyon elrontottunk, és ha azt kijavítjuk, akkor labdarúgásunknak van jövője. Szidták a kimaradozó, az edzésen és a mérkőzéseken lazsáló futballistákat, de bíztak benne: ha megreformáljuk labdarúgósportunkat, ismét a világ élvonalába kerülhetünk. Irapuato után azonban a szurkolók itthon abba a lelkiállapotba kerültek, mint Lengyel József Igéző című novellájában az a kutya, akit gazdája addig üt-ver, amíg az eb minden hűsége és szeretete dacára végül is otthagyja.

Teljes cikkért kattints ide!

Auke Kok: Johan Cruijff – A futball forradalmasítója

Már öt éve, hogy elhunyt a holland foci legnagyobb zsenije, Johan Cruyff. Két éve Auke Kok egy monumentális munkában foglalta össze a legendás játékos életrajzát, ennek pedig most készül a magyar fordítása. Az első fejezeteken Balogh Tamás dolgozott, itt most az ő könyvajánlója és a szerző előszava olvasható, egy másik posztban pedig a könyv egyik fejezetét is közzé tesszük!

Johan Cruyff zseniális játékos és sikeres tréner volt, később pedig a média állandó szereplőjeként, „guruként”, valamint jótékonysági kezdeményezések elindítójaként és finanszírozójaként is meghatározó szerepet játszott – Hollandiában és külföldön egyaránt. De ez így féligazság, pont a lényeg hiányzik belőle: hiszen bármit csinált, sohasem szokványosan fogta fel a feladatkörét. Több volt, mint játékos, több volt, mint edző, és később a sportot és a jószolgálatot is olyan sajátos módon ötvözte, hogy jóval több volt sportszervezőnél és egyszerű mezei adományozónál.

Cruyfföt sok helyen – így nálunk is – a „vesztesként is győztes” 1974-es VB-ezüstérmes, „totális futballt” játszó holland válogatott magát zseniális megmozdulásokkal és folyamatos dirigálással, mutogatással meg szövegeléssel észrevétető csapatkapitányaként és a BEK-győztes Barcelona, a Dream Tream edzőjeként ismerik – annál is inkább, mivel az általa kitalált játékszemléletet tovább vitte ennek a csapatnak a tagja, tanítványa, Pep Guardiola, aki Bajnokok Ligáját tudott nyerni a Barcelonával, majd a Bayernnel is. A területek bejátszásának-áthidalásának, az azonnali visszatámadásnak, az előre gondolkodásnak, a labda nélküli mozgásnak a fontosságát Cruyff ismerte fel először (egyik aranyköpése szerint „a labdának kell futnia a játékos helyett”), ahogyan azt a látszólagos paradoxont is, hogy a futball olyan játék, amely lényegében a hibázásra épül. Cruyff forradalmasította a futballt. Nélküle ma biztosan más lenne a játék.

Hazájában Cruyffről elsőként talán nem is annyira a játéka és a pályafutása, mint inkább az anyaegyesületéhez (Kok szerint inkább „apaegyesületéhez”, az Ajax Amsterdam-hoz fűződő „gyűlölöm-szeretem” viszonya jut az emberek eszébe, legendás, szinte már a komikum határát súroló (és sokszor félreértett) anyagiassága, egyik-másik médiafellépése, utánozhatatlan, muris beszédmódja vagy valamelyik „aranybölcsessége”, és néhány kezdeményezése, pl. a Cruyff Courts (az utcai focipályák, „dühöngők”) rendszere.

Cruyff pályafutása a hatvanas években indult, ami az amatőr sportból a profizmusba való átlépés időszaka volt. Ez a váltás Hollandiában hatalmas, világraszóló ugrást eredményezett, az addig legfeljebb másod-harmadrangú Feyenoord és az Ajax is európai trófeá(ka)t tudott nyerni, a válogatott is ekkor jutott ki először (egyébként óriási mázlival) világbajnokságra, amelyet aztán kis híján meg is nyert. És ekkor született meg a holland foci első igazi, tényleg csak a legnagyobbakhoz, Peléhez vagy Puskáshoz fogható világsztárja is, Johan Cruyff. Sok mindent elmond, hogy amikor Katalóniába, a Barcához igazolt az Ajaxból, egyenesen istenként, Megváltóként tekintettek rá… Cruyff egyszerre volt kedvezményezettje, gerjesztője és felgyorsítója a professzionalizálódásnak. És – mint Kok könyvéből kiderül – tragikus elszenvedője is: egész pályafutása során betegesen rettegett attól, hogy súlyosan megsérül, és alkalmatlanná válik a játékra, és ezzel elveszíti kenyérkeresetét, az egyetlen dolgot, amihez ért. (Ld. a „Cruijff, a lázadó?”-fejezetet)

Teljes cikkért kattints ide!