Szériánk legújabb darabjában újabb, az utolsó pillanatban elbukott hősökről zeng az ének. Bűnbakokban sincs hiány: hol a kollektíve lenácizott németek a hunyók, hol a bolgárfaló FIFA, de megkapják a magukét a multik (ld. Nike) és a szovjetek kárára lengető partjelző, na meg az első afrikai futballsikert gáncsoló sípos ember is.
A francia futball az 1958-as VB-bronz után a hatvanas években csúnyán visszaesett, amit olyan Waterloo-k is fémjeleztek, mint az angolokkal szembeni 0-5, a jugók és az NSZK elleni 1-5 vagy a norvégektól beszedett otthoni 0-1. Aztán a hetvenes években beindult egy utánpótlás-nevelő program, megjelent a Platini-nemzedék, a St. Étienne 1976-ban a BEK-ben, a Bastia az UEFA Kupában két év múlva döntőzött, és az argentínai dzsemborin a franciák már csak balszerencsével nem jutottak tovább egy erős csoportból (amelyben mi is ott voltunk).
Négy év múlva összeért a csapat, bár a spanyolországi kezdés a korábbi vesszőfutásokat idézte az Anglia elleni 1-3-mal. Kuvait ellen aztán egy hírhedten botrányos meccsen sikerült 4-1-re nyerni – a skandalumot a csapatot kísérő kuvaiti herceg hisztériázása okozta. A harmadik találkozón az 1980-as EB-n 3. csehszlovákok ellen aztán megint izgulni kellett, mert a végén csak szerencsével sikerült megőrizni a továbbjutást jelentő 1-1-es eredményt (kétszer is a gólvonalról kellett tisztázniuk).