Ehhez a felzárkóztató jellegű modernizációs, egyúttal vadul nacionalista projekthez azonban külső mintaátvételre is volt szükség – ezt szolgáltatta a magyar import. A magyar játékosok hozták el az Appennini-félszigetre a játék szépségét, a finomságot, a fineszt, a labdabirtoklásra épülő észjátékot, de az olaszok nem akarták egy az egyben átvenni ezt. Nekik eredmény kellett mindenáron, győzelmek, trófeák, amelyekkel a rendszer szupremáciáját bizonyíthatják, egyúttal komisszárjaiknak is dokumentálva: jól sáfárkodtak a beléjük feccölt milliárdokkal. Az efféle fúzióból gyakran kitűnő vegyület keletkezik – így lett most is. Az olaszok „csak” a technikát” vették át közép-európai játékstílusunkból – ma se látni falábú olasz játékost -, de a labdára rácsavarodást, a sokszor öncélú cselezgetést, a védekezés gyakori elhanyagolását nem.
Az eredmény: egy fizikális, de egyúttal időnként szellemes reaktív futball, amely előbb az ellenfél játékát rontja el, majd annak hibáira lecsapva húzza be a meccseket vagy – ha az is célszerű – az ikszeket, akár a gólnélkülieket is. Aki nézni szereti a focit, tán nem szeret bele ebbe a stílusba, de aki látni, érteni is akarja, az könnyen függővé válhat tőle. Itt indult el az a folyamat, amely a földkerekség egyik legnemesebb futballkultúráját hozta létre. Ekkor kezdett kinevelődni az a szurkoló, aki nem fújolja csapatát, ha az bekkel, mert olvassa a pályán történő hadmozdulatokat, és megtapsolja játékosát, ha az fegyelmezetten, magát a csapatérdeknek alárendelve visszazárt védekezni.Megtapsolja, mert a harmincas évek nagy diadalainak tradícióján felnőve megtanulta: az ilyen, az azonnal kielégülést racionálisan elhalasztó játékfelfogás termi az igazi gratifikációkat, vagyis azokat a sikereket, amelyek után „az éjjel soha nem ér véget”.
A magyar–olasz futballfúzió azt is jól példázza, hogy a tradíció otthon, ez esetben Magyarországon hátráltathat is, mert ha szakrálissá válik, gúzsbaköt – de az idegen olasz környezet nyújtotta stimulus hatására ismét termővé válhat. Ebben az esetben a magyar edzők vették át a játékosoktól a stafétát, és sorra nevelték a játékosokat, formálták a világelső bajnokságának csapatait. A magyar trénerek ekként prófétábbak lehettek OIaszhonban, mint saját hazájukban. Ez bámulatos statisztikai adatokban is megmutatkozik. Így 1934-ben – amikor Olaszország először nyert VB-t – az olasz első osztályból 12-nek volt magyar edzője, az egyik élcsapatukat, az Ambrosianát, az Inter elődjét pedig tíz évig csakis magyar szakember irányította! Honfitársaink ültették el új állomáshelyeiken a profi szellemet is: pl. Kertész Géza vezette be az edzőtábort, mondván: játékosai ne a civil életükkel törődjenek, szenteljenek mindent alá hivatásuknak.
De edzőink is tanultak tanítványaiktól, amire a legjobb példa a legnagyobb ottani magyar tréner, a három bajnoki aranyéremmel büszkélkedő Weisz Árpád. Ő rámutatott: otthon megrekedtek a húszas évekbeli „régi idők focijánál”, és a skót stílust ortodox módon, a körömpasszokhoz ragaszkodva játsszák. A védekezést is elhanyagolják, pedig a helyes megközelítés: „mindenekelőtt gólt nem kapni, és csak ezután próbálni meg a góllövést.” Tézisét konkrét taktikai okfejtéssel is alátámasztotta. Egyrészt leszögezte, hogy a középfedezetet támadó szerepkörben játszatni már luxus, hiszen „az új ofszájdszabály lehetővé teszi, hogy három csatár, aki a labdát ügyesen viszi, át tudjon játszani akár négy-öt védőt is. Egy ügyesen játszó center egyetlen hosszan előre, a szélső felé játszott labdával lehetetlenné teheti az egész védelemnek a védekezését. Amíg ugyanis a védők megfordulnak, a szélső már rég a kapuban van a labdával. A védelemnek tehát elemi feladata lenne úgy helyezkedni, hogy az előbbiekben elmondottak ne vagy nem mindig sikerüljenek” (99. old.). Weisz egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy szervezettségben és finanszírozás terén is elmaradtunk Olaszországtól.