Hogyan lett a remény szigete a magyar futball térképén a Verebes vezette ETO, és miért hasznos manapság is erről beszélnünk?
The name of this song is New Feeling. That’s what it’s about – szólal meg David Byrne, a Talking Heads együttes frontembere az 1981-ben kiadott (élő felvételeket tartalmazó) lemez első számát megelőzően. Hangja nem túl erőteljes, mégis érezhető benne a magabiztosság. Az első mondat után hatásszünet. Magabiztosság, ami abból fakad, hogy tudja: miről énekel, miért énekel. Az „Új Érzésről” szól az egész. Az aktuális dal is, meg az is, ami körülötte van.
1981-ben a Magyar Népköztársaság ugyanolyan messze volt az Egyesült Államoktól, mint manapság. A Magyar Vagon- és Gépgyár dolgozóit ugyanakkora távolság választotta el a CBGB-ben iszogató „punkoktól”. Győrből nagyjából 7.000 kilométerre kell integetni, hogy New Yorkból viszonozzák az üdvözlést. Mégis, az említett évben úgy tűnt, a két város egy levegőt szippantott.
Verebes József 1941-ben elrugaszkodik a Haller tértől, hogy 40 évvel később egészen nagy lendülettel landoljon a magyar futball lágyan ringatózó pocsolyájában. Ezzel az ugrással pedig olyan hullámokat verve maga körül, ami túlmutat azon, hogy első két győri évében bajnokságot tudott nyerni, és összeakasztotta nem létező bajszát az akkori futballelittel. A “pénzéhes”, “összeférhetetlen”, “outsider” jelzők, amelyeket Verebesre aggattak, arról árulkodnak, hogy ő a nyolcvanas évek Magyar Népköztársaságában valami olyat alkotott, ami társadalmi szempontból is éreztette hatását. Ezért legalább egy említést megérdemel, ha továbbra is arra törekszünk, hogy megreformáljuk a „magyarfocit”.
A ’80-as évek elején Győrött egy új érzés kerítette hatalmába nemcsak a sportszerető lakosságot, de az egész „gondolkodó” térséget. A továbbiakban ennek az új érzésnek a marginális pontjait próbálom felidézni, miközben reményeim szerint azt is látni fogjuk, miért volt annyira nehéz dolga Verebes Józsefnek és azoknak, akik a Rába ETO-nál töltött öt esztendő alatt vele dolgoztak.
1. Főváros kontra vidék
Ahogyan ma is, úgy a Kádár-rendszerben, így a ’80-as években is igaz volt az, hogy minden fontos dolog a fővárosban, Budapesten dől el. Különösen igaz volt ez akkor, amikor a politika az élet minden területét irányítása alá próbálta vonni. Az állami szervek polip módjára nyúltak ki a fővárosból, hogy a vidéket irányítsák. Ez alól nem volt kivétel a labdarúgás sem. Néha még ma is azt mondjuk, hogy túl sok a fővárosi csapat az NBI-ben (12 együttesből 5), de eközben azt is látnunk kell, hogy az utóbbi években inkább a vidékiek domináltak (Debrecen, Videoton). Ez viszont egyáltalán nem volt elmondható az NBI-ről a „proto-Verebes” érában, a ’70-es években.
Elég csak annyit említenünk, hogy a legutóbbi vidéki bajnokcsapat az 1963-as Győr volt. Tehát Verebesig majdnem húsz év telik el úgy, hogy a soros NBI-es kiírásokat fővárosi csapatok nyerik meg. Az 1981/1982-es bajnokságot megelőző 10 szezonból ötször fordult elő az, hogy az NBI dobogóján csak budapesti alakulatok tanyáztak. Az évtizedben pedig mindössze kétszer esett meg, hogy egy vidéki együttes az ezüstéremig jutott (Videoton, Tatabánya). Nekik ez volt a csúcs. Tíz szezon, tíz fővárosi győztes.