Szegedi Péter: Az első aranykor. Akadémiai Kiadó, 2016.
A magyar futball narratívái erősen Aranycsapat-centrikusak. Puskásék az utókor számára sokáig frusztráló bezzeg-gyereknek számítottak, elvégre minden idők egyik legjobb focicsapatát, amely egy mindössze 93 ezer négyzetkilométeres, tízmilliós országot képviselt, nehéz akár megközelíteni is – ezért van, hogy minden örökranglistán Top Tenes, tehát hazai elődeit is felülmúlja. Ez sem indokolja azonban, hogy megfeledkezzünk a történeti-társadalmi kontextusról, amely a kivételes teljesítmény hátterét biztosította, arról a miliőről, amelyben a magyar futballkultúra és szakmai tradíció kifejlődött, és arról, hogy hazánk már a II. világháború előtt VB-ezüstérmes válogatottat és a nívós Közép-európai Kupát elnyerni képes klubcsapatokat állított ki. Vagyis: arról, hogy 1945 előtt is volt már egy aranykorunk.
Ennek a korszaknak a feltárására az a Szegedi Péter vállalkozott, aki cionista csapatokról és a debreceni futballtörténetről szóló írásaival, ill. Riválisok című 2014-es könyvével vívott ki elismerést. Mivel (futball)szociológiából is PhD-zett, a honi fociológia zászlóshajójává vált. Kevesen szemléltetik Magyarországon olyan jól (éppen a labdarúgás példáján!), mit jelent Bourdieu-nél a mező fogalma – pedig a kilencvenes évek elején nálunk a vízcsapból is a nagy francia teoretikus jött! – , mint Szegedi, és a hőskor „pre-futballhuliganizmusának” is ő az egyik legnagyobb szakértője.
Könyvében három szakaszt különböztet meg: a közép-európai és ezen belül a magyar futballstílus kialakulását (1897-1919), az álamatőrizmust (1919-1926) és az ezüstkort (1926-1944). Az első fázist elemezve finom érzékkel szálazza szét azokat az interakciókat, amelyek az angol, a skót, az osztrák, a cseh és magyar játékosok, edzők, ill. futballfilozófiáik között kialakultak, miközben kitér arra is, hogy Magyarországon hogyan színezte mindezt a svábság és a zsidóság. Ami a Duna-menti iskola születését illeti: mint mindenütt, itt is angol importcikk volt a sportág, de ahol kicsiben passzoló skótok, vagy egy ír származású, „renegát” angol, Jimmy Hogan volt a tanítómester („mindent tőle tanultunk” – írta róla Sebes Gusztáv), ott nem az ánglius kick and rush terjedt el. (Goldblatt: The Ball is Round című könyve nyomán még tegyük hozzá: a Monarchiában Ausztria, Magyarország és Csehország, pontosabban Bécs, Budapest és Prága nacionalizmustól fűtött rivalizálása hamar nemzeti üggyé, a hiányzó igazi függetlenség pótszerévé tette a mindenféle „panem et circenses”-re ideális labdarúgást, ill. az abban az „ősi ellenfél” ellen elért sikereket.) A szépen, „gógyisan” játszó magyaros stílus is ekkor alakult ki, és olyan rohamos fejlődést eredményezett, hogy a magyar válogatott az első világháború előtti években az akkor még külön kasztot képviselő angolok mögötti élvonalba küzdötte fel magát – alig több, mint egy évtized alatt!
Az azonban, hogy mi az igazi magyaros foci, mégsem ilyen egyszerű – tudjuk meg a Kék-fehér, zöld-fehér című fejezetből. A magyarkodási konkurenciaharcban az első sokszoros bajnok és külföldön is diadalmasan portyázó – azaz: hazájának dicsőséget szerző – FTC vívta ki a „legmagyarabb csapat” titulust, bár stílusa inkább angolos, mint skót jegyeket viselt magán, és első rekrutációs bázisa mind a játékosok, mind a szurkolók terén a franzstadti sváb gyökerű, de lelkesen megmagyarosodó kispolgárság volt. Később vette át tőle a stafétabotot az asszimiláns – tehát hangsúlyosan magyar érzelmű! – zsidó középpolgári hátterű, a tikitaka egyfajta elődjét játszó MTK. Még mielőtt bárki is elővenné a rémes népi-urbánus, zsidó kontra nem zsidó sablont: a Fradiban is játszottak zsidó származású játékosok, és a nyíltan zsidó identitású, cionista csapat, a kisegzisztenciákra támaszkodó VAC és az MTK összecsapásai produkálták a magyar labdarúgás históriájának egyik legpokolibb verekedését, a (szefárd héberséggel mondva) jóm kippuri, avagy (askenázi héberül) jankiperi csatát.