Sorozatunkat ezúttal azokkal a vébékkel folytatjuk, amelyek e sorok írójának a szívéhez a legközelebb állnak. Épp akkor lettem futballimádó, amikor Észak-Korea elképesztette a világot, amikor a felejthetetlen olasz-NSZK-t játszották a hetvenes mexikói Mundialon, és amikor a lengyelek bizonyították, hogy sok munkával és alázattal egy „futottak még” fociországnak is lehet klassziscsapata.

Az olasz futball a harmincas évek két világbajnoki címe után a következő évtized végén borzalmas veszteséget szenvedett el: a Torino csodacsapata repülőbalesetben odaveszett. Ezért egy generáció kimaradt, ami az ötödik évtized kudarcaiban is megmutatkozott, hiszen két Vb-n (1950, 1954) leszerepeltek, míg a svédországira ki se jutottak! 1962-re azonban ismét összekovácsolódott egy olyan gárda, amelytől újra remélhették a régóta áhított sikert. Ismét elővették a régi receptet: az oriundókat, azaz az olasz felmenőkkel rendelkező, honosított latin-amerikai sztárokat.

A bemutatkozás mégis pöntyögött, mert a nyugatnémetek ellen alulról sikerült egy 0-0-t kiszenvedni. Ráadásul a második ellenfél, a házigazda chileiek elleni meccs előtt történt egy incidens. Két olasz újságíró, Corraddo Pizzinelli és Antonio Ghirelli alaposan leszedte a keresztvizet az azzurrik szálláshelyéről és egyáltalán a rendező országról. Felrótták, hogy a telefonok süketek, a taxi olyan ritka, mint a hűséges férj, a telefon és a telex csigalassú, egész városnegyedeket lepnek el a sarki prostik, és mindenütt szegénységet, alultápláltságot, alkoholizmust és analfabétizmust tapasztalnak.

Nemsokára kiderült, hogy a rossz kommunikáció ugyanolyan hiba, mint jobbhátvédet rakni centerbe. A cikkeknek híre ment Chilében, és kisvártatva össznépi felháborodás tört ki. Annál is inkább, mert két évvel korábban az ország borzalmas földrengést élt át, és az, hogy mégsem mondták le a vébérendezést, egyfajta muszáj-Herkulesség volt a részükről, amit a világ is együttérzéssel nyugtázott. Az olaszok már a mérkőzés előtt rosszat sejtettek, amit igazolt, hogy kezdés előtt hiába dobáltak engesztelőleg virágot a nézők közé, azok megvetően visszahajigálták. Ami viszont ezután következett, arra senki se számított.

Rögtön az elején elszabadult ugyanis a pokol: a hazaiak egyből nekiestek ellenfeleiknek, és ütötték-rúgták őket, ahol érték. Persze, a dél-európaiak se maradtak adósok, és időnként valóságos verekedő-rugdosódó-köpködő párok alakultak, amelyek tagjai felváltva csépelték egymást. Így folyt le a santiagói csata, a focihistória egyik legrémületesebb, leggyalázatosabb epizódja, amelyen a rendőrségnek négyszer is közbe kellett avatkoznia.

A legnagyobb baj az volt, hogy Aston angol játékvezető – később az ő nevéhez fűződött a sárga és piros lapok bevezetése! – a nagy hazai közönséget látván berezelt, és csak az olaszokat merte szankcionálni. Olyannyira, hogy kettőt (Ferrinit és az ellenfelét fejberúgó Davidot) is kiállított közülük, miközben a Davidot és Maschiót is profi bokszolót megszégyenítően leütő chilei Leonel Sánchez a pályán maradhatott. A dupla emberhátrányban egyre fáradó olaszok ellen aztán az előzőleg esélytelennek tartott Chile két gólt is szerzett, és továbbjutott – Olaszország már hiába nyert az utolsó mérkőzésén Svájc ellen 3-0-ra. Chile aztán a vébén „betliző” Jasin hibáit kihasználva a favorit szovjeteket is kiverte, és végül a bronzmeccsen a csehszlovákok elleni vereségük miatt elkedvetlenedett jugoszlávokat is legyőzve bronzérmes lett! Olaszországnak pedig maradt a mártírszerep, na meg az oriundók bűnbakká kikiáltása…

Teljes cikkért kattints ide!

Most jön csak igazán a flagellánsoknak, öngyötrőknek való csemege! Két ország – az egyik történetesen mi vagyunk! – futballnemzeti nagylétének temetője (a Maracana, ill. a berni Wankdorf-stadion) után Svédországba látogatunk, ahol a franciákat egy sérülés ütötte el első VB-döntőjüktől…

Már világbajnokok vagyunk! Ja, nem

İstanbul eve gelen escort İznik eve gelen escort İskenderun eve gelen escort Karasu eve gelen escort Gümbet eve gelen escort Ilgaz eve gelen escort

A futballhistória tele van szenvedéstörténettel. Se szeri, se száma a konteóknak lecsalt meccsekről, megvett bírókról, tragikus hőseposzoknak az utolsó pillanatban sérülések, öngólok miatt, gyengébb ellenfelekkel szemben elbukott trófeákról. Sorozatunkban a hőskort, a harmincas évek világbajnokságait vesszük górcső alá – mazochista szemszögből.

Szegény ember Mátyás király udvarában

A jugoszláv csapat az esélytelenek nyugalmával utazott ki az első vébére. A hajóút hetekig tartott, de viszontagságai jó csapatépítő tréningnek bizonyultak. Igaz, etnikai ellentétek nem dúltak az együttesen belül – azok ui. már indulás előtt otthon marasztalták a horvátokat, akik megsértődtek, amiért a szövetség székházát Zágrábból Belgrádba helyezték át.

Első meccsükön simán nyertek a bolíviaiak ellen. Ezt megkönnyítette a dél-amerikai Gómez első félidei lábtörése és a mindössze huszonhét éves Matteucci játékvezető, aki gyakran tévedett az andesiek kárára, viszont nehezítette Bermúdez kapusuk remeklése. Aztán a jugók egyetlen profija, Ivica Bek az FC Sète-ből (később a francia nemzeti tizenegyben is tündökölt) megtörte a jeget, és a vége 4-0 lett.

A brazil válogatott már nagyobb falat volt, amit az is mutat, hogy ezúttal déli szomszédaink hálóőre, Jaksics volt a mezőny legjobbja. A kanárikat gyengítette a zord uruguayi időjárás, valamint az, hogy előzőleg öt évig nem léptek pályára, és náluk is volt belső konfliktus, aminek köszönhetően a são paulóiak – köztük Friedenreich, a csodacsatár – nem jöttek el a tornára. A találkozó így meglepetésre 2-1-es délszláv győzelemmel zárult (az átlagéletkoruk 21 év és 258 nap volt: ez VB-történeti csúcs!), a brazilok pedig utazhattak haza.

Teljes cikkért kattints ide!

Amikor 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltja a Magyar Köztársaságot, Détári Lajos éppen hat nappal van egy Vienna elleni KEK-mérkőzés után, amely egyike volt a Komora Imre vezette Olympiakosz huszonegy sorozatban veretlenül megvívott mérkőzésének. Bő fél év múlva már nem csak Magyarország „szabad”, de Détári is. Otthagyja a nehéz pénzügyi helyzetbe került görögöket, és készen áll arra, hogy a zöld gyepre vigye a „rendszerváltás Magyarországát”, két lábon álló labdával zsonglőrködő megtestesítője legyen annak, ami azon az október 23-i napon elindult. Következő jelenet: Itália, a 1990-es világbajnokság után. Frissen zselézett hajak, tökéletesre szabott öltönyök, az ember érzi a levegőben, hogy itt valami különleges történik. A pályán egy 165 centiméteres tömör ’nyolcvanasévek’ kápráztatja el bal lábával a nápolyi publikumot, a kispadról egy koromfekete napszemüveg mögé bújó zseni dirigál, a tévéújságban pedig foci, foci, foci és még egy kis foci pontos kezdése olvasható.

Détári Lajos és a fiatal Magyarország sorsa nagyon sokban hasonlított egymásra. Mindkettő pukkadásig volt telve tehetséggel, reménnyel és mindkettő úgy érezte, hogy „pályafutása” csúcsán érte a legjobb „ajánlat”. Mielőtt azonban mindkettő cserét jelzett volna a kispad felé, és minden korábbinál tisztább tekintettel bandukolt volna le a pályáról, még előtte, előttünk volt pár jó „szezon”. Úgy éreztük, hogy miénk a világ. Csörgött a telefon, egy külföldi csapat, Olaszország, mindent idézőjelbe teszünk, kedvenc Gianni Morandi-slágerünket dúdoljuk, és Lee farmerban Coca-Colát szürcsölünk az olasz tengerparton. De miért számított 1990-ben a Serie A a vezető kisebbségnek, az elitligának, ahol a BEK-et zsinórban kétszer elhódító csapat focizik hétvégenként, a labdarúgás és a média viszonyát pedig új szintre emelték? Röviden: pontosan ezekért. Ha viszont hosszabb választ akarunk, akkor Dömével kell repülnünk, miközben gondolatainkat a görög költő, Pindarosz imperatívuszára fókuszáljuk: légy azzá, aki vagy!

OOH, HEAVEN IS A PLACE ON EARTH…

A pályán…

Ha csak egy nevet kellene említeni, akinek a filozófiája magasan az európai elit fölé emelte az olasz labdarúgást az 1980-as és a ’90-es években, akkor a mutató- és hüvelykujjunkat összeszorítva, hevesen gesztikulálva és álolasz akcentussal azt böknénk ki: Arrigo Sacchi. A fusignano-i „antisztár” a tökéletesség illúzióját kergette – egyesek szerint el is érte –, de ami a legfontosabb, ezzel közvetve a maga képére formálta az olasz focit.

1986-ban Silvio Berlusconi megvásárolja az AC Milan csapatát, amely 1979 óta nem tudott bajnokságot nyerni, de még az is előfordult, hogy az aktuális italo disco-slágereket a Serie B meccseire vonulva dúdolgatta a milánói publikum (fogadási botrány, 80-81, 82-83). Berlusconi nagy terveket szövögetett, meg akarta reformálni a klubot (amiben segítségére volt a gyorsan terebélyesedő médiabefolyása), amihez a tökéletes társnak a Parmával a feljutásról éppen lecsúszó, a maga útját járó Arrigo Sacchi tűnt. Sacchi egyedi filozófiát követett, amivel lerúgta magáról az olasz csizmát: nem kért a söprögetős játékrendszerből. Felfogása nagyban merített a ’70-es évek holland totális futballból, egyik legfontosabb kulcseleme pedig a presszing, vagyis a letámadás volt. Sacchi csapatai folyamatosan mozgásban voltak, gördülékenyen váltottak védekezésből támadásba, a játékosok mozgása és a pozíciók harmonizálása valóságos esztétikai értékkel ruházta fel a Milan mérkőzéseit. Mindezt pedig 4-4-2-ben prezentálták, a négy darab védővel egy vonalban, vagyis megszabadultak a liberótól, a söprögetőtől. Valójában ez a funkció és a vele járó teher csak áttolódott, pár métert hátrébb araszolt és a mindenkori hálóőr, a kapus vállaira került. Sacchi elvárta, hogy a kapus is legalább annyira ügyesen tudjon lábbal játékba avatkozni, mint pl. hátsó négyesének „legügyetlenebb” tagja. Ezzel a húzással lehetővé tette, hogy csapatainál folyjon a labda, ne legyenek felesleges 50/50 szituációk (pl. előre vágott labdáknál) és úgy tűnjön, játékosai embertelen mennyiséget futnak. A látszat azonban csalt. A Milan nem hajszolta a labdát kifulladásig, mint a presszing nagy feltalálói, a kulcs a rendezettségen volt. Szemben az ősökkel, a hollandok, a szovjet iskola, de később egy bizonyos Zeman is a fizikai felkészültségre élezte ki a játékfelfogást.

A teljes cikkért kattints ide

Hozzá sem ért, sárgalap, spori! Miről beszélsz, elkaszálta! Ugyanez volt a másik oldalon is! Az más. Azt okosan eladta. Ennek is megvan a szépsége. Na, ezt most magyarázd el nekem! Figyelj, mi két világnézetet képviselünk. Hát, hogyne. Belekezdek, de lehet, hogy nem fog tetszeni…

A Liverpool – Tottenham angol bajnoki mérkőzést követően az internet egyik jelentős szeglete a „megkérdőjelezhető” játékvezetői döntések miatt, a másik, hasonlóan népes tábora a vendégek szakvezetőjének, Mauricio Pochettinonak a lefújást követő szavai miatt kezdett szokásos hétvégi füstölgésébe. Az argentin menedzser sajátos megvilágításba helyezte a rangadó azon eseményét, amikor a Tottenham fiatal angol játékosa, Dele Alli műesésért sárga lapot kapott a játékvezetőtől. „A labdarúgás lényege, hogy átverd az ellenfeled” – mondta Pochettino, miközben esze ágában sem volt megkérdőjelezni a sárgalapos büntetést. „Dele nem tökéletes. Senki sem az – folytatta – Ő egy okos fiú. Egy picit simlis (nasty). A labdarúgás egy kreatív sport, ahol egy olyan tehetségre van szükséged, amire csak az intelligens emberek képesek, nagyon okosnak lenni”. Pochettino szavait azonnal hadüzenetnek vették az angol futballtársadalom és az „az angolfoci” helyi élharcosai, akik az argentin szakemberrel ellentétben radikálisan más nézetet képviselnek a „trükközések”, így a műesés problémájának megközelítésében. Az internet szépségének köszönhetően pillanatokkal a nyilatkozat után két tábor digitális csataterévé vált a Twitter és a Facebook felülete.

3:07 után az ominózus eset

A továbbiakban megpróbáljuk kategorizálni a szemben álló feleket, bemutatni jellegzetességüket, miközben remélhetőleg rámutatunk arra, hogy miért nem tökéletes egyik felfogás sem, ráadásul még egy bátortalan kísérletet is teszünk arra, hogy összezavarva a két tábort ellehetetlenítsük (miközben veszélyeire mutatunk rá) azt a „háborút”, amely (egyebek mellett) a műesés fölött dúl. Végezetül: jobb híján a moralisták és az esztéták névjeggyel illettük a két pártot, ami leegyszerűsítésnek tűnhet, de mégis, talán éppen ezért jelenleg a legjobb gyűjtőnevekként szolgálnak majd.

Egy szó mint száz, lehet-e helyes a műesés?

1. A moralista álláspont

Először azt az elvet nézzük meg, amivel mi (magyarok, európaiak stb.) könnyebben tudunk azonosulni. Hogy ez miért van így, arra majd a későbbiekben kitérünk, és nyilvánvalóvá fog válni a számunkra. Első lépésben azonban nevezzük nevén a gyereket, vagyis jöjjenek a moralisták.

Először jegyezzük meg, hogy mindkét csoport képviselői egyetértenek abban, a labdarúgás túlmutat a sporton, sokkal többet jelent egyszerű szabadidős testmozgásnál. Az már más kérdés, hogy ez a felismerés mennyire történik tudatosan, és tör felszínre, vagy tudattalan marad, és a háttérben munkálkodik tovább. A moralista oldalon (is) a foci olyan, mint a szoci. Mivel a labdarúgást nem csak az a 22 ember alkotja, akik egy aktuális mérkőzésen egymásnak feszülnek, hanem az őket körülvevő embertömeg is (a szurkolók is, sőt leginkább a szurkolók), ezért a labdarúgás közege egy mini társadalomként, valójában (ahogy azt később látni fogjuk) társadalom a társadalomban-ként fog funkcionálni. Ezért szoci a foci. Legújabb könyvében Simon Critchley, a futballimádó angol filozófus éleslátással mutat rá arra, hogy a soccer szó hogyan vezethető le a socius kifejezésből etimológiai ujjgyakorlattal, és említi meg, hogy a tévesen amerikanizmusnak tartott soccert egészen az 1970-es évekig Nagy-Britanniában is gyakorta használták a football helyett. A soccerben (Association Football, socius) megbújik a labdarúgás belső lényege, a közösség(i), a társadal(o)m(i) ideája. Így lesz a foci szoci.

A moralisták számára evidens, hogy a labdarúgás közege is egy társadalomként funkcionáljon. Hogy miért? Pontosan a morál, az erkölcs, a „jó” eszménye miatt. Nekünk (már megint többes szám első személyben beszélek, amikor a Nyugatról, Európáról szólok) lassacskán rögeszménkké vált, hogy ez, a társadalmunkon belüli társadalom a lehetséges világok legjobbika legyen. A fejekben a foci az a közösség lett, ahol megvalósulhat a tökéletes jó társadalma. Minden defektet, ami a kilencven percen kívüli társadalmunkban fellelhető, a labdarúgásban betömünk, megpróbálunk betömni. A foci egy utópia lett. Itt, kint át lehet hágni a szabályokat, ott, a pályán nem. Gondoltuk, gondoljuk. Persze, mondhatnánk, milyen tökéletes, az eszményi (erkölcsi) jónak alárendelt társadalom az, ahol a legfőbb szabályhozók második neve a korrupció, a csalás? Mégis, ha alkalom adódik rá, mi a mellünket döngetve állunk ki a morál mellett, szemrebbenés nélkül rámutatva arra, hogy mi jó, a helyes és mi rossz, a helytelen. A műesés helytelen, ugye? Szabályokba, törvényekbe, a társadalmunkat összetartó normákba nem illeszthető bele, hogy valaki feldobja magát. Mű-esés. Ál, hamis, rossz, helytelen. A műesés csalás. A műeséssel valósággal hazudnak nekünk. Nekünk, akik a mindennapi társadalmunkból, ahol rosszabb esetben napról-napra csapnak be minket, ejtenek át a kilencven perc társadalmába menekülünk, pontosan azzal az eszményi képpel, hogy ott majd nem vernek át.

Engem legalábbis ne verjenek át. A másik átverését már ímmel-ámmal, de toleráljuk. Ez pedig elvezet minket egy újabb problémához. Hogyan lehet a focitársadalom mozgatórugója egy univerzális jó, amikor a józan ész azt mondatja velünk, hogy a labdarúgásban nincs univerzalitás. Amikor azt látjuk, hogy a „legnépszerűbb sport” inkább hasonlít egy Hobbes által megénekelt „homo homini lupus” társadalomhoz, mint egy utópisztikus, idilli emberek alkotta képződményhez. Ha nem is „ember embernek farkasa”, de „csapat csapatnak” mindenképp. A labdarúgás esszenciája a harc, a győztes-vesztes dialektika állandó áramlásában. A kilencven perc társadalma éppen a konvenciók és a korlátok elől való menekülés végső állomása. Így hogyan várhatnánk el, hogy legyen egy univerzális, törvényadó jó? Hogyan hozhatnánk egyhangú ítéletet univerzális erkölcsi normák alapján, amikor az aranyszabály (mi a helyes?) a mi-ők csoportmechanizmus hullámverésén válik flexibilissé?

 Teljes cikkért kattints ide!