Igazából ma sem tudom elhinni, hogy az FTC már nem nagycsapat, válogatottunk a „futottak még” kategóriába tartozik, és Flóri már négy éve halott. Még azzal a ténnyel se tudtam megbarátkozni, hogy visszavonult. Sokáig – alighanem Altafini, a Juve a negyvenhez közeledve, félórákra becserélt brazil sztárjának példájától befolyásolva – abban reménykedtem egyfajta gyermeteg csodavárással, hogy egyszer visszatér, és megint rugdalja majd a gólokat, és újra nyerünk. Sokszor haragudtam rá, és haragszom ma is, ahogy az alábbiakból is kitűnik, ahogy a szurkoló pöröl legnagyobb kedvencével, mert nem tökéletes.
(Mit tudott?) Albertet futballistaként technikai képzettsége emelte játékostársai fölé. A legnagyobb erénye egészen rendkívüli cselezőkészsége volt. Ennek köszönhette híres, cselsorozatokkal szerzett góljait, amelyek során több ellenfélen is átkígyózva, hanyag mozdulattal pöccintett, perdített vagy gurított – szinte soha nem bombázott – a hálóba. A labdavezetés terén is páratlant nyújtott: Romarióhoz hasonlóan ő is maga alatt vezette a labdát, ezért nem lehetett szabályosan szerelni, és labdával szinte gyorsabb volt, mint anélkül. Mindezzel együtt nem volt önző játékos. Az összjátékban is világklasszis volt, és ezért irányítóként ugyanolyan teljesítményre volt képes, mint „gólvágó” középcsatárként.
Ragyogóan látott a pályán, és hajszálpontosan, ugyanakkor mindig a kellő ütemben indított akár 30-40 méterre is. Soha nem erőlködött, játékát ritka könnyedség és elegancia jellemezte – a cselsorozatok mellett ez vált a második védjegyévé, ez tette a labdarúgás „Mozartjává”. A „gógyis”, szellemes magyar futballista prototípusa volt, akihez ragadt a labda, és előszeretettel csinált bolondot a hátvédekből. Egész futballját hallatlan technikai és szellemi fölény jellemezte. Ehhez társult rendkívüli fejelőkészsége is, ami nemcsak kitűnő súlypontemelkedésben és ütemérzékben, hanem fejlett fejelőtechnikában is megnyilvánult. Ennek köszönhette számos, csukafejesből vagy csúsztatásból szerzett gólját.
