Hozzá sem ért, sárgalap, spori! Miről beszélsz, elkaszálta! Ugyanez volt a másik oldalon is! Az más. Azt okosan eladta. Ennek is megvan a szépsége. Na, ezt most magyarázd el nekem! Figyelj, mi két világnézetet képviselünk. Hát, hogyne. Belekezdek, de lehet, hogy nem fog tetszeni…
A Liverpool – Tottenham angol bajnoki mérkőzést követően az internet egyik jelentős szeglete a „megkérdőjelezhető” játékvezetői döntések miatt, a másik, hasonlóan népes tábora a vendégek szakvezetőjének, Mauricio Pochettinonak a lefújást követő szavai miatt kezdett szokásos hétvégi füstölgésébe. Az argentin menedzser sajátos megvilágításba helyezte a rangadó azon eseményét, amikor a Tottenham fiatal angol játékosa, Dele Alli műesésért sárga lapot kapott. „A labdarúgás lényege, hogy átverd az ellenfeled” – mondta Pochettino. „Dele nem tökéletes. Senki sem az – folytatta – Ő egy okos fiú. Egy picit simlis (nasty). A labdarúgás egy kreatív sport, ahol egy olyan tehetségre van szükséged, amire csak az intelligens emberek képesek, nagyon okosnak lenni”.
Pochettino szavait hadüzenetként értelmezte az angol futballtársadalom. Az internet perceken belül két tábor csataterévé vált.
A továbbiakban megpróbáljuk kategorizálni a szemben álló feleket, bemutatni jellegzetességüket, miközben remélhetőleg rámutatunk arra, hogy miért nem tökéletes egyik felfogás sem. Végül: jobb híján a moralisták és az esztéták névjeggyel illettük a két pártot.
Egy szó mint száz, lehet-e helyes a műesés?
1. A moralista álláspont
Először azt az elvet nézzük meg, amivel mi (magyarok, európaiak) könnyebben tudunk azonosulni. Első lépésben azonban nevezzük nevén a gyereket, vagyis jöjjenek a moralisták.
A moralista oldal szerint a labdarúgás több mint sport: társadalom a társadalomban. A foci olyan, mint a szoci. Simon Critchley angol filozófus szerint a soccer szóban megbújik a socius – társadalmi – gyökér, ez pedig jól mutatja, hogy a futball a közösség leképeződése.
A moralisták szerint a foci közege utópiává vált. Ott nem lehet áthágni a szabályokat. A műesés csalás. A műeséssel valósággal hazudnak nekünk. Nekünk, akik a való világ csalásai elől menekülünk ebbe a kilencven perces eszményi világba.
Engem legalábbis ne verjenek át. A másik átverését már ímmel-ámmal, de toleráljuk. A labdarúgás esszenciája a harc, a győztes-vesztes dialektika. Így hogyan várhatnánk el, hogy legyen univerzális erkölcsi norma? Amikor az aranyszabály (mi a helyes?) is folyamatosan lebeg a két tábor között…