Kurt Deswert 1979-ben született Leuvenben. Angol – német szakot végzett Brüsszelben. A 2003/4-es tanévben az ELTE Holland tanszékének anyanyelvi lektoraként Budapesten dolgozott. Jelenleg a flamand közösség tanácsa elnökének kabinetfőnöke. Aftrap in Brussel (Kezdőrúgás Brüsszelben) című könyvét 2016-ban Belgiumban beválasztották az év tíz legjobb sportkönyve közé. Brüsszelben beszélgettünk.

A belga futball sokadvirágzását éli. Mennyi szerepe lehetett ezekben a sikerekben annak, hogy nem nagyon létezik kollektív belga nemzeti identitás, és Belgium már csak ezért sem zárkózott el soha a külföldi hatások elől?

Valóban folyamatos külföldi hatásról beszélhetünk. A belga kluboknál gyakran dolgoztak külföldi trénerek. A Bosman-szabály bevezetése előtt igazából Belgiumban volt a legliberálisabb a külföldiek foglalkoztatására vonatkozó szabályozás. A klubok vezetői mindig is igyekeztek vonzóvá tenni a bajnokságot, és megteremteni a lehetőségét, hogy mind több külföldi játékost alkalmazhassanak. Miközben a legtöbb nagy bajnokságban, például Spanyolországban vagy Olaszországban, korlátozták vagy egyenesen tiltották a külföldi játékosok szerepeltetését, addig a belga klubok mindenféle kerülőutakon elérték, hogy csapatonként öt külföldi léphessen pályára.
Ennek is köszönhető, hogy a hetvenes és a nyolcvanas években olyan szép sikereket értek el a nemzetközi kupákban a belga klubcsapatok. Csakhogy egyre kevesebb jó játékos állt a nemzeti válogatott rendelkezésére. Felfutása nagyrészt néhány nagy tehetség (Ceulemans, Gerets, Scifo, Degryse) feltűnésével magyarázható. Olyan világszínvonalú kapusokkal kiegészülve, mint Pfaff és Preudhomme, egészen kiváló volt a keret.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kilencvenes évekig, amikor a belga klubok még viszonylag jól fel tudták venni a versenyt a nagy futballhatalmak csapataival, a belga topjátékosok szinte kivétel nélkül a hazai bajnokságban játszottak. Egyáltalán nem ment ritkaságszámba, ha egy belga klub valamelyik nemzetközi kupa negyeddöntőjéig vagy elődöntőjéig jutott, vagy bekerült a döntőbe. Az 1990-es világbajnokságra kiutazó válogatott keretében például tizenöt olyan játékos szerepelt, aki abban az évben legalább az elődöntőig jutott a két nagy nemzetközi kupa (KEK, BEK) egyikében. Ez azért bizonyos minőséget feltételez. A kilencvenes években, a Bosman-szabály bevezetése után és a piac robbanásszerű átalakulásának következtében (amiben a televíziós jogok játszották a fő szerepet) aztán gyorsan vége lett ennek az aranykornak.

Teljes cikkért kattints ide!

Gól, kapufa, tizenegyes, döntetlen, hazai, vendég, szabálytalanság. Ebbe a sorba ma már nyugodtan beilleszthetjük a bullshitet is, mint a labdarúgás szótárának egyik kiemelkedő tagját. Könnyen bekebelez minket, de mégis nehezünkre esik artikulálni a problémát, miközben a sportnál fontosabb, mindennapi életünket is befolyásoló területeken röhög minket szembe a bullshit. Van egyáltalán a bullshitnek definíciója? Miért nem mondhatjuk simán csak azt, hogy kamuzik Mourinho? Milyen mély filozófiai gondolat áll a fociban is elhatalmasodó bullshitelés mögött? A továbbiakban ezekre keressük a válaszokat.

Világunk, a XXI. század végérvényesen a tömegkommunikáció évszázada lett, amikor valósággal elárasztanak minket a lehetőségek, azok a csatornák, amelyeken bárki, bármikor és ami a legfontosabb, bármiről ki tudja nyilvánítani a véleményét. A nyugati társadalom mára egyfajta elvárásként tekint arra, hogy tagjai a szólásszabadság nevében a lehető legszélesebb spektrumú témákról, topikokról mondja el a véleményét. Ez viszont azt is jelenti, hogy felhígul a kommunikációs tér, leghatásosabban a közösségi csatornákat kihasználva olyan tartalmakkal találjuk szemben magunkat, amire felfigyelve jobb esetben felhúzzuk a szemöldökünket. Azt látjuk, hogy valami nem stimmel. Azt mondjuk, hogy egyre sűrűbben jön velünk szemben valami, ami…bullshit.

 

A bullshit angol kifejezés folyamatosan válik egyre népszerűbbé különböző nyelvekben is, de ha ragaszkodunk egy magyar megfelelőhöz, akkor badarságnak, üres beszédnek (az angol hot airhez hasonlóan) fordíthatnánk. Ha megkérdeznénk, hogy mit értünk bullshit alatt, akkor a válaszok többségében azt a közös pontot találnánk, hogy „valami nem stimmel”. Logikai bukfencek, egyszerű hazugságok, könnyed kérdéskikerülések, valami hasonlók. Pontosan azonban nem tudnánk megmondani, hogy mi a bullshit, a badarság. Pedig a XXI. században, főleg annak második évtizedében úgy tűnik, hogy (legalábbis az angolszász területeken) a kultúránk címkefelhőjét a bullshit (és még egy összetevő, amiről még nem rántjuk le a leplet) tag uralná legnagyobb méretben. Ez a badarság kultúrája.

Ez utóbbi gondolatot Harry Frankfurt filozófusnak köszönhetjük, és rögtön hozzá is tehetjük, hogy a kultúra egésze alól bizony a labdarúgás sem tud kibújni. A 2010-es évek kitermelte magából azokat a futballszurkolókat, akik információjuk legalább 90%-át (persze erről nincsenek pontos adataim) az internetről, azon belül is a közösségi oldalakról szerzi be. Beszerzés, feldolgozás és továbbítás, újrahasznosítás. Ha van felhígult kommunikációs tér, akkor az a Facebook és a Twitter digitális közössége, ahol a focibarátnak folyamatosan szelektálnia kell a hasznos (és igaz) informatív tartalom és a között, amit itt is csak úgy hívhatunk…bullshit.

Az Akadémiai Kiadó Totális foci címmel megjelentette Johan Cruyff önéletrajzát. Az alábbi írás egyfajta kedvcsináló, még akkor is, ha az önéletrajzhoz képest jóval kritikusabban mutatja be a holland zseni pályafutását és személyiségét. Cruyffot lehet szeretni és nem szeretni- az alábbiakban e két lehetséges megközelítésmód egyszerre van jelen -, csak egyet nem lehet, tagadni, hogy a foci történetének egyik legnagyobb alakja volt. Ha pedig ezt elismerjük, nem mondhatunk mást, minthogy a most megjelent önéletrajzi minden focirajongónak “kötelező olvasmány”.

JOHAN

Noha Johanokból Hollandiában nincs hiány, a közbeszédben ez a megnevezés csak egyetlen személynek, Johan Cruyff-nek dukál. 2012-ben, Johan Cruyff 65. születésnapja alkalmából az amszterdami Történeti Múzeum is „Johan és én” címmel rendezett kiállítást, ahol néhány ismert és jóval több ismeretlen hollandtól Cruyfföt ábrázoló és családi albumokban őrzött fényképeket, illetve hozzájuk kapcsolódó történeteket láthattak és olvashattak az érdeklődők. A rendezők a bőség zavarával küzdöttek, hisz Cruyffről szinte minden hollandnak van személyes története, néha még akkor is, ha soha életében nem találkozott vele. Bár a vitákat és konfliktusokat imádó Cruyff igencsak megosztó személyiség volt, a pályán nyújtott teljesítményét soha senki nem kérdőjelezte meg, és végül is – egy futballista esetében – minden más mellékes.

Teljes cikkért kattints ide!

A NAGY HÁTRAARC

Főhősünk nem mindig viselt a nevében egymás után három magánhangzót, pláne nem  három “e” betűt. 1950. február 22-én Visnyei Gyulaként látta meg a napvilágot Budapesten. Gyerekként, ahogyan a kor légköre „megkövetelte”, ő is a labdarúgással kelt és feküdt. Mai fejjel hanyagul megjegyezhetnénk, hogy „nyilván” ő is tehetséges volt. Vagy ahogyan Lakat T. Károly fogalmazott egy Visnyeivel készített interjúban: „akkoriban annyi volt a jó kölyökjátékos, mint égen a csillag” (erre Visnyei ugyanitt gyorsan meg is jegyezte Lakat T.-ről: „technikás voltál, jól rúgtál, de lassú voltál, mint a tetű”), ezért nem ment csodaszámba, hogy a Vasasnál hamar felfigyeltek a játékára. Visnyei Gyula pedig elindult azon a lépcsőn, amiről nagyjából a harmadik fok után mégis inkább leugrott.

Teljes cikkért kattints ide!

Szegedi Péter: Az első aranykor. Akadémiai Kiadó, 2016.

A magyar futball narratívái erősen Aranycsapat-centrikusak. Puskásék az utókor számára sokáig frusztráló bezzeg-gyereknek számítottak, elvégre minden idők egyik legjobb focicsapatát, amely egy mindössze 93 ezer négyzetkilométeres, tízmilliós országot képviselt, nehéz akár megközelíteni is – ezért van, hogy minden örökranglistán Top Tenes, tehát hazai elődeit is felülmúlja. Ez sem indokolja azonban, hogy megfeledkezzünk a történeti-társadalmi kontextusról, amely a kivételes teljesítmény hátterét biztosította, arról a miliőről, amelyben a magyar futballkultúra és szakmai tradíció kifejlődött, és arról, hogy hazánk már a II. világháború előtt VB-ezüstérmes válogatottat és a nívós Közép-európai Kupát elnyerni képes klubcsapatokat állított ki. Vagyis: arról, hogy 1945 előtt is volt már egy aranykorunk.

Ennek a korszaknak a feltárására az a Szegedi Péter vállalkozott, aki cionista csapatokról és a debreceni futballtörténetről szóló írásaival, ill. Riválisok című 2014-es könyvével vívott ki elismerést. Mivel (futball)szociológiából is PhD-zett, a honi fociológia zászlóshajójává vált. Kevesen szemléltetik Magyarországon olyan jól (éppen a labdarúgás példáján!), mit jelent Bourdieu-nél a mező fogalma – pedig a kilencvenes évek elején nálunk a vízcsapból is a nagy francia teoretikus jött! – , mint Szegedi, és a hőskor „pre-futballhuliganizmusának” is ő az egyik legnagyobb szakértője.

Teljes cikkért kattints ide!