Szériánk legújabb darabjában újabb, az utolsó pillanatban elbukott hősökről zeng az ének. Bűnbakokban sincs hiány: hol a kollektíve lenácizott németek a hunyók, hol a bolgárfaló FIFA, de megkapják a magukét a multik (ld. Nike) és a szovjetek kárára lengető partjelző, na meg az első afrikai futballsikert gáncsoló sípos ember is.

A francia futball az 1958-as VB-bronz után a hatvanas években csúnyán visszaesett, amit olyan Waterloo-k is fémjeleztek, mint az angolokkal szembeni 0-5, a jugók és az NSZK elleni 1-5 vagy a norvégektól beszedett otthoni 0-1. Aztán a hetvenes években beindult egy utánpótlás-nevelő program, megjelent a Platini-nemzedék, a St. Étienne 1976-ban a BEK-ben, a Bastia az UEFA Kupában két év múlva döntőzött, és az argentínai dzsemborin a franciák már csak balszerencsével nem jutottak tovább egy erős csoportból (amelyben mi is ott voltunk).

Négy év múlva összeért a csapat, bár a spanyolországi kezdés a korábbi vesszőfutásokat idézte az Anglia elleni 1-3-mal. Kuvait ellen aztán egy hírhedten botrányos meccsen sikerült 4-1-re nyerni – a skandalumot a csapatot kísérő kuvaiti herceg hisztériázása okozta. A harmadik találkozón az 1980-as EB-n 3. csehszlovákok ellen aztán megint izgulni kellett, mert a végén csak szerencsével sikerült megőrizni a továbbjutást jelentő 1-1-es eredményt (kétszer is a gólvonalról kellett tisztázniuk).

Teljes cikkért kattints ide!

Sorozatunkat ezúttal azokkal a vébékkel folytatjuk, amelyek e sorok írójának a szívéhez a legközelebb állnak. Épp akkor lettem futballimádó, amikor Észak-Korea elképesztette a világot, amikor a felejthetetlen olasz-NSZK-t játszották a hetvenes mexikói Mundialon, és amikor a lengyelek bizonyították, hogy sok munkával és alázattal egy „futottak még” fociországnak is lehet klassziscsapata.

Az olasz futball a harmincas évek két világbajnoki címe után a következő évtized végén borzalmas veszteséget szenvedett el: a Torino csodacsapata repülőbalesetben odaveszett. Ezért egy generáció kimaradt, ami az ötödik évtized kudarcaiban is megmutatkozott, hiszen két Vb-n (1950, 1954) leszerepeltek, míg a svédországira ki se jutottak! 1962-re azonban ismét összekovácsolódott egy olyan gárda, amelytől újra remélhették a régóta áhított sikert. Ismét elővették a régi receptet: az oriundókat, azaz az olasz felmenőkkel rendelkező, honosított latin-amerikai sztárokat.

A bemutatkozás mégis pöntyögött, mert a nyugatnémetek ellen alulról sikerült egy 0-0-t kiszenvedni. Ráadásul a második ellenfél, a házigazda chileiek elleni meccs előtt történt egy incidens. Két olasz újságíró, Corraddo Pizzinelli és Antonio Ghirelli alaposan leszedte a keresztvizet az azzurrik szálláshelyéről és egyáltalán a rendező országról. Felrótták, hogy a telefonok süketek, a taxi olyan ritka, mint a hűséges férj, a telefon és a telex csigalassú, egész városnegyedeket lepnek el a sarki prostik, és mindenütt szegénységet, alultápláltságot, alkoholizmust és analfabétizmust tapasztalnak.

Nemsokára kiderült, hogy a rossz kommunikáció ugyanolyan hiba, mint jobbhátvédet rakni centerbe. A cikkeknek híre ment Chilében, és kisvártatva össznépi felháborodás tört ki. Annál is inkább, mert két évvel korábban az ország borzalmas földrengést élt át, és az, hogy mégsem mondták le a vébérendezést, egyfajta muszáj-Herkulesség volt a részükről, amit a világ is együttérzéssel nyugtázott. Az olaszok már a mérkőzés előtt rosszat sejtettek, amit igazolt, hogy kezdés előtt hiába dobáltak engesztelőleg virágot a nézők közé, azok megvetően visszahajigálták. Ami viszont ezután következett, arra senki se számított.

Rögtön az elején elszabadult ugyanis a pokol: a hazaiak egyből nekiestek ellenfeleiknek, és ütötték-rúgták őket, ahol érték. Persze, a dél-európaiak se maradtak adósok, és időnként valóságos verekedő-rugdosódó-köpködő párok alakultak, amelyek tagjai felváltva csépelték egymást. Így folyt le a santiagói csata, a focihistória egyik legrémületesebb, leggyalázatosabb epizódja, amelyen a rendőrségnek négyszer is közbe kellett avatkoznia.

A legnagyobb baj az volt, hogy Aston angol játékvezető – később az ő nevéhez fűződött a sárga és piros lapok bevezetése! – a nagy hazai közönséget látván berezelt, és csak az olaszokat merte szankcionálni. Olyannyira, hogy kettőt (Ferrinit és az ellenfelét fejberúgó Davidot) is kiállított közülük, miközben a Davidot és Maschiót is profi bokszolót megszégyenítően leütő chilei Leonel Sánchez a pályán maradhatott. A dupla emberhátrányban egyre fáradó olaszok ellen aztán az előzőleg esélytelennek tartott Chile két gólt is szerzett, és továbbjutott – Olaszország már hiába nyert az utolsó mérkőzésén Svájc ellen 3-0-ra. Chile aztán a vébén „betliző” Jasin hibáit kihasználva a favorit szovjeteket is kiverte, és végül a bronzmeccsen a csehszlovákok elleni vereségük miatt elkedvetlenedett jugoszlávokat is legyőzve bronzérmes lett! Olaszországnak pedig maradt a mártírszerep, na meg az oriundók bűnbakká kikiáltása…

Teljes cikkért kattints ide!

Most jön csak igazán a flagellánsoknak, öngyötrőknek való csemege! Két ország – az egyik történetesen mi vagyunk! – futballnemzeti nagylétének temetője (a Maracana, ill. a berni Wankdorf-stadion) után Svédországba látogatunk, ahol a franciákat egy sérülés ütötte el első VB-döntőjüktől…

Már világbajnokok vagyunk! Ja, nem

İstanbul eve gelen escort İznik eve gelen escort İskenderun eve gelen escort Karasu eve gelen escort Gümbet eve gelen escort Ilgaz eve gelen escort

A futballhistória tele van szenvedéstörténettel. Se szeri, se száma a konteóknak lecsalt meccsekről, megvett bírókról, tragikus hőseposzoknak az utolsó pillanatban sérülések, öngólok miatt, gyengébb ellenfelekkel szemben elbukott trófeákról. Sorozatunkban a hőskort, a harmincas évek világbajnokságait vesszük górcső alá – mazochista szemszögből.

Szegény ember Mátyás király udvarában

A jugoszláv csapat az esélytelenek nyugalmával utazott ki az első vébére. A hajóút hetekig tartott, de viszontagságai jó csapatépítő tréningnek bizonyultak. Igaz, etnikai ellentétek nem dúltak az együttesen belül – azok ui. már indulás előtt otthon marasztalták a horvátokat, akik megsértődtek, amiért a szövetség székházát Zágrábból Belgrádba helyezték át.

Első meccsükön simán nyertek a bolíviaiak ellen. Ezt megkönnyítette a dél-amerikai Gómez első félidei lábtörése és a mindössze huszonhét éves Matteucci játékvezető, aki gyakran tévedett az andesiek kárára, viszont nehezítette Bermúdez kapusuk remeklése. Aztán a jugók egyetlen profija, Ivica Bek az FC Sète-ből (később a francia nemzeti tizenegyben is tündökölt) megtörte a jeget, és a vége 4-0 lett.

A brazil válogatott már nagyobb falat volt, amit az is mutat, hogy ezúttal déli szomszédaink hálóőre, Jaksics volt a mezőny legjobbja. A kanárikat gyengítette a zord uruguayi időjárás, valamint az, hogy előzőleg öt évig nem léptek pályára, és náluk is volt belső konfliktus, aminek köszönhetően a são paulóiak – köztük Friedenreich, a csodacsatár – nem jöttek el a tornára. A találkozó így meglepetésre 2-1-es délszláv győzelemmel zárult (az átlagéletkoruk 21 év és 258 nap volt: ez VB-történeti csúcs!), a brazilok pedig utazhattak haza.

Teljes cikkért kattints ide!

Amikor 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltja a Magyar Köztársaságot, Détári Lajos éppen hat nappal van egy Vienna elleni KEK-mérkőzés után, amely egyike volt a Komora Imre vezette Olympiakosz huszonegy sorozatban veretlenül megvívott mérkőzésének. Bő fél év múlva már nem csak Magyarország „szabad”, de Détári is. Otthagyja a nehéz pénzügyi helyzetbe került görögöket, és készen áll arra, hogy a zöld gyepre vigye a „rendszerváltás Magyarországát”, két lábon álló labdával zsonglőrködő megtestesítője legyen annak, ami azon az október 23-i napon elindult. Következő jelenet: Itália, a 1990-es világbajnokság után. Frissen zselézett hajak, tökéletesre szabott öltönyök, az ember érzi a levegőben, hogy itt valami különleges történik. A pályán egy 165 centiméteres tömör ’nyolcvanasévek’ kápráztatja el bal lábával a nápolyi publikumot, a kispadról egy koromfekete napszemüveg mögé bújó zseni dirigál, a tévéújságban pedig foci, foci, foci és még egy kis foci pontos kezdése olvasható.

Détári Lajos és a fiatal Magyarország sorsa nagyon sokban hasonlított egymásra. Mindkettő pukkadásig volt telve tehetséggel, reménnyel és mindkettő úgy érezte, hogy „pályafutása” csúcsán érte a legjobb „ajánlat”. Mielőtt azonban mindkettő cserét jelzett volna a kispad felé, és minden korábbinál tisztább tekintettel bandukolt volna le a pályáról, még előtte, előttünk volt pár jó „szezon”. Úgy éreztük, hogy miénk a világ. Csörgött a telefon, egy külföldi csapat, Olaszország, mindent idézőjelbe teszünk, kedvenc Gianni Morandi-slágerünket dúdoljuk, és Lee farmerban Coca-Colát szürcsölünk az olasz tengerparton. De miért számított 1990-ben a Serie A a vezető kisebbségnek, az elitligának, ahol a BEK-et zsinórban kétszer elhódító csapat focizik hétvégenként, a labdarúgás és a média viszonyát pedig új szintre emelték? Röviden: pontosan ezekért. Ha viszont hosszabb választ akarunk, akkor Dömével kell repülnünk, miközben gondolatainkat a görög költő, Pindarosz imperatívuszára fókuszáljuk: légy azzá, aki vagy!

OOH, HEAVEN IS A PLACE ON EARTH…

A pályán…

Ha csak egy nevet kellene említeni, akinek a filozófiája magasan az európai elit fölé emelte az olasz labdarúgást az 1980-as és a ’90-es években, akkor a mutató- és hüvelykujjunkat összeszorítva, hevesen gesztikulálva és álolasz akcentussal azt böknénk ki: Arrigo Sacchi. A fusignano-i „antisztár” a tökéletesség illúzióját kergette – egyesek szerint el is érte –, de ami a legfontosabb, ezzel közvetve a maga képére formálta az olasz focit.

1986-ban Silvio Berlusconi megvásárolja az AC Milan csapatát, amely 1979 óta nem tudott bajnokságot nyerni, de még az is előfordult, hogy az aktuális italo disco-slágereket a Serie B meccseire vonulva dúdolgatta a milánói publikum (fogadási botrány, 80-81, 82-83). Berlusconi nagy terveket szövögetett, meg akarta reformálni a klubot (amiben segítségére volt a gyorsan terebélyesedő médiabefolyása), amihez a tökéletes társnak a Parmával a feljutásról éppen lecsúszó, a maga útját járó Arrigo Sacchi tűnt. Sacchi egyedi filozófiát követett, amivel lerúgta magáról az olasz csizmát: nem kért a söprögetős játékrendszerből. Felfogása nagyban merített a ’70-es évek holland totális futballból, egyik legfontosabb kulcseleme pedig a presszing, vagyis a letámadás volt. Sacchi csapatai folyamatosan mozgásban voltak, gördülékenyen váltottak védekezésből támadásba, a játékosok mozgása és a pozíciók harmonizálása valóságos esztétikai értékkel ruházta fel a Milan mérkőzéseit. Mindezt pedig 4-4-2-ben prezentálták, a négy darab védővel egy vonalban, vagyis megszabadultak a liberótól, a söprögetőtől. Valójában ez a funkció és a vele járó teher csak áttolódott, pár métert hátrébb araszolt és a mindenkori hálóőr, a kapus vállaira került. Sacchi elvárta, hogy a kapus is legalább annyira ügyesen tudjon lábbal játékba avatkozni, mint pl. hátsó négyesének „legügyetlenebb” tagja. Ezzel a húzással lehetővé tette, hogy csapatainál folyjon a labda, ne legyenek felesleges 50/50 szituációk (pl. előre vágott labdáknál) és úgy tűnjön, játékosai embertelen mennyiséget futnak. A látszat azonban csalt. A Milan nem hajszolta a labdát kifulladásig, mint a presszing nagy feltalálói, a kulcs a rendezettségen volt. Szemben az ősökkel, a hollandok, a szovjet iskola, de később egy bizonyos Zeman is a fizikai felkészültségre élezte ki a játékfelfogást.

A teljes cikkért kattints ide