Kategória: Cikkek

Török Foci Csodája: A 2002-es Világbajnokság

Akik szeretnek elmerülni a negativizmusban, még válogathatnak is. Sirathatnak mélyről felemelkedő, de a végcél előtt elbukó héroszokat (Törökország, 2002 és Ghána, 2010), de fájlalhatják az istenek alkonyát is, azaz a Zidane vezérelte Gallhon 2006-os kudarcát és a brazilok négy évvel ezelőtti katasztrofális lebőgését.

2002: a 0–8-aktól a bronzéremig

A török futballra a nyolcvanas évek közepén igencsak rájárt a rúd. Kétszer is 8-0-ra kaptak ki az angoloktól, ebből egyszer otthon (!), de mi is 6-0-ra vertük őket Isztambulban. Pedig nem mindig voltak ők pofozógépek. Törökország fosztotta meg 1956-ban egy 3-1-gyel akkor másfél éve tartó veretlenségétől az Aranycsapatot, és ez nem volt kicsúszott eredmény, mert az ötvenes években a félholdasok középcsapatnak számítottak Európában. Szinte minden nagycsapatot elkaptak egyszer; tehették is, mert Turgay kapus Európa-klasszis volt, két csatáruk, Metin és Lefter pedig a Serie A-ban is – az utóbbiban Nizzában is – profiskodott. Klubcsapataik közül a Fenerbahcse a BEK-ből 1959-ban kiverte a Csepelt, a Galatasaray pedig négy év múlva a Fradit, igaz, utóbbiak odakint lázasan játszottak, mert vesztükre beoltatták magukat trópusi betegségek ellen. A Fener aztán 1964-ben a KEK-ben a nyolc között harmadik meccsre kényszerítette a később majdnem-kupagyőztes MTK-t, a Göztepe Izmir pedig 1969-ben „csak” a Dózsától elszenvedett 1-4 és 0-4 miatt nem jutott be a VVK döntőjébe.

A nyolcadik évtized vége felé aztán elkezdődött egy lassú, de biztos fellendülés. Ennek alapjait a belgazdasági és belpolitikai konszolidáció teremtette meg, amit – a limestől keletre ismerős konstelláció! – Kenan Evren tábornok 1980-ben bevezetett diktatúrája tett lehetővé, amely véget vetett az országban évek óta uralkodó káosznak. A tőke ismét biztos talajt érzett a lába alatt, és a labdarúgásba is áramlani kezdett. A német földön élő törökökkel való kapcsolatokat kihasználva, német edzőket és játékosokat hívtak az országba, és tanulni kezdtek.

Kisvártatva jöttek az eredmények is. Az 1996-os EB-re még csak kijutottak, de a 2000-esen már nyertek is, és ugyanebben az évben érték el a török foci máig legnagyobb sikerét: a Galata UEFA Kupa-győztes lett! A japán-dél-koreai kooperációs vébére már egy tapasztalt, önmagában bízó, de egyúttal sikeréhes gárda utazott ki.

Erényeiket már Brazília ellen is csillogtatták, hiszen az 1-2 alkalmával alaposan megizzasztották a nagy tekintélyű dél-amerikai csapatot, és még ma is sokan emlegetik, hogyan esernyőzte be Ilhan Mansiz Roberto Carlost. Az ugyancsak ügyes costa ricaiak ellen 1-1-re döntetleneztek, a gyenge kínaiakat pedig egy sima 3-0-lal intézték el, ezzel pedig csoportjukból továbbjutottak. A meglepetések VB-jén ezután a fél-házigazda Japán elleni 1-0 következett, itt Ümit Davala fejesgólja döntött, majd a címvédő franciákat a világbajnokság nyitómeccsén verő Szenegált ugyanilyen arányban győzték le, ezúttal – az azóta szerencsére eltörölt – aranygóllal. És láss csodát: Törökország – igen, Törökország – máris a négy között találta magát!

A világ közben megtapasztalhatta, milyen messzire jutott játékuk az egykori pofozógéptől. A törökök félelmetesen pressingeltek (ma is jobban védekeznek a középpályán, mint hátul!), kiválóan kontráztak, és meg nem alkuvó küzdőszellemük mellett pompásan kevertek, gyorsan és pontosan passzoltak. Rüstü hibátlanul védett (a török kapusok csak később szoktak rá arra, hogy beadásoknál „a rokonok elé” jöjjenek ki), középpályán Emre Belözoglu box-to-box zakatolt, elöl pedig Ilhan – ő sérülés miatti, korai visszavonulása után műkorcsolyázó lett (!?) – és a „Boszporusz bikája”, Hakan Sükür maga volt a veszedelem.

Teljes cikkért kattints ide!

Nemcsak Puskásék voltak óriások

Első focis könyvem, a mára szó szerint ronggyá olvasott Felejthetetlen 90 percek még Orth Györgyöt tartotta minden idők legjobb magyar játékosának. Felnőttként kellett rájönnöm: 1964-ben még nem lehetett a „disszidens” Puskásékat értékükön kezelni. Túlpolitizált labdarúgó-közvéleményünk azóta átesett a ló másik oldalára…

A magyar futball nagy sikereit eddig hajlamosak voltunk a kommunista időszaknak tulajdonítani. Mindenekelőtt természetesen az Aranycsapat jóvoltából, de a dicső ötvenes évek mellett ott volt a hatodik évtizedekben Alberték nemzedéke is – mindezekhez képest pedig kissé megfeledkeztünk az 1945 előtti trófeákról. Volt ebben reális értékítélet is, elvégre ki versenyezhetne Puskásékkal, azaz minden idők tán legjobb csapatával?
És volt benne része annak is, hogy 1945 és 1989 között a korábbi társadalmi rendszerek idején elért eredmények többé-kevésbé a háttérbe szorultak.

A horror VB-je is volt ez…Az olaszok a franciák ellen. Forrás: Schirner Sportfoto/DPA/PA Images

E hiány pótlására vállalkozik a Dénes Tamás – Szegedi Péter szerzőpáros Az 1938-as VB-ezüst …és ami mögötte van című kötetével. A könyv cseppet sem előzmények nélküli. Mind Dénes, mind Szegedi rangot vívott ki magának – előbbi sok nagyon informatív és alapos futballtörténeti munkával, utóbbi pedig két nívós futballszociológiai traktátussal, amelyek közül Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig ráadásul a most publikált opusz által felölelt korszakot is taglalja. Van „konkurensük” is: Andreidesz Gábor történész szintén érdekes és szakszerű, de kevésbé széles merítésű 1938 – A párizsi ezüstje még 2013-ból.

A teljes cikkért kattints ide »

Kevin és David: Newcastle United sztorik a Premier League-ben

„Azt szeretném, hogy az emberek álmodjanak a kedvenc klubjukról. Szívünk mélyén mindnyájunknak álmodozónak kellene lennünk. Néhányan ennek az ellentétei, akik azt mondják: „mi ezt nem tudjuk”, de amikor megkérded őket, hogy mégis miért, nem kapsz választ. Nos, én azt mondom, „miért ne?”

Kevin Keegan és a Newcastle United viharként vonult végig az angol labdarúgáson az 1990-es évek közepén. Keegan újra álmodozókká tette a geordie-kat, aminek egyenes következménye lett az is, hogy az évek előrehaladtával egyre nehezebben élték meg az álmok rendszerint tavaszra beidőzített szertefoszlását. Keegan a városnak adta a Szórakoztatókat, akikből azonban egyszer sem lettek Trófeaemelők. David Ginola nem csak egy volt az Entertainers közül, de megtestesítője volt annak a filozófiának, amit Keegan vallott, és rabul ejtette a világ felé addig kissé zárkózott angol focit. Önkéntes száműzetésének legfényesebb napjait Newcastle-ben élte meg, aminek végén két fantasztikus góllal intett búcsút a várostól.

Mese Kevin Keegan Newcastle-jéről, a Premier League első igazi rivalizálásáról, és egy szerencsés franciáról, aki „nem csak úgy nézett ki, mint egy isten, de úgy is játszott (persze, hogy igazságosak legyünk az istenekhez, az evangéliumok nem említik, hogy Jézus Krisztus sárga lapot kapott volna állandó műesésért a nagy jeruzsálemi derbin)”.

KEEGAN, AZ UTOLSÓ SZALMASZÁL

Newcastle United szurkolónak lenni az 1990-es évek elején nem volt leányálom. A Szarkák a II. világháború óta igazi jojócsapattá váltak, akik hol az első osztályban, hol a másodikban bukkantak fel egy-egy rövidebb időszakra. Egy idő után valóságos önmarcangolássá vált hétvégenként kizarándokolni a St. James’ Parkba. A mélypontot talán az 1992-es Oxford elleni 5-2-es vereség jelentette, amivel a Newcastle a másodosztály utolsó helyén találta magát.

A klubvezetés kérdően tekintett a csapat argentin edzője, Osvaldo Ardiles felé, akinek romantikus elképzelése a geordie-k feltámasztásáról addig csúfos kudarcba fulladt. Ardiles terve az volt, hogy a pályán és azon kívül is borzasztóan hektikus klubot hosszú távon a saját identitás újraépítésével lehet sikerre vinni, ami azt jelentette, hogy leginkább fiatal, saját nevelésű játékosokkal próbált új képet fabrikálni a Newcastle Unitednek.

Kevin Keegan. Legenda, ikon, egy igazi jelenség a brit futballban.

Az eredmények azonban nem Ardilest igazolták, ráadásul a vezetőség sem volt túlzottan optimista, amikor a “hosszú táv” kifejezést olvasták az argentin tervében. Hatványozottan igaz volt ez akkor, amikor az angol futball a Premiershippel fejest ugrott az ismeretlenbe, ami viszont mesés gazdasági haszonnal is kecsegtetett. Miután megváltak Ardilestől, és kinevezték a klub élére a teljesen zöldfülű Kevin Keegant, a tyneside-iak sem gondolták, hogy röpke pár év múlva csapatukra és a Premiershipre úgy tekintenek majd, mint egy tökéletes házasságra.

A teljes cikkért kattints ide »

Amikor magunk ellen neveltünk világbajnokokat

Ehhez a felzárkóztató jellegű modernizációs, egyúttal vadul nacionalista projekthez azonban külső mintaátvételre is volt szükség – ezt szolgáltatta a magyar import. A magyar játékosok hozták el az Appennini-félszigetre a játék szépségét, a finomságot, a fineszt, a labdabirtoklásra épülő észjátékot, de az olaszok nem akarták egy az egyben átvenni ezt. Nekik eredmény kellett mindenáron, győzelmek, trófeák, amelyekkel a rendszer szupremáciáját bizonyíthatják, egyúttal komisszárjaiknak is dokumentálva: jól sáfárkodtak a beléjük feccölt milliárdokkal. Az efféle fúzióból gyakran kitűnő vegyület keletkezik – így lett most is. Az olaszok „csak” a technikát” vették át közép-európai játékstílusunkból – ma se látni falábú olasz játékost -, de a labdára rácsavarodást, a sokszor öncélú cselezgetést, a védekezés gyakori elhanyagolását nem.

Az eredmény: egy fizikális, de egyúttal időnként szellemes reaktív futball, amely előbb az ellenfél játékát rontja el, majd annak hibáira lecsapva húzza be a meccseket vagy – ha az is célszerű – az ikszeket, akár a gólnélkülieket is. Aki nézni szereti a focit, tán nem szeret bele ebbe a stílusba, de aki látni, érteni is akarja, az könnyen függővé válhat tőle. Itt indult el az a folyamat, amely a földkerekség egyik legnemesebb futballkultúráját hozta létre. Ekkor kezdett kinevelődni az a szurkoló, aki nem fújolja csapatát, ha az bekkel, mert olvassa a pályán történő hadmozdulatokat, és megtapsolja játékosát, ha az fegyelmezetten, magát a csapatérdeknek alárendelve visszazárt védekezni.Megtapsolja, mert a harmincas évek nagy diadalainak tradícióján felnőve megtanulta: az ilyen, az azonnal kielégülést racionálisan elhalasztó játékfelfogás termi az igazi gratifikációkat, vagyis azokat a sikereket, amelyek után „az éjjel soha nem ér véget”.

A magyar–olasz futballfúzió azt is jól példázza, hogy a tradíció otthon, ez esetben Magyarországon hátráltathat is, mert ha szakrálissá válik, gúzsbaköt – de az idegen olasz környezet nyújtotta stimulus hatására ismét termővé válhat. Ebben az esetben a magyar edzők vették át a játékosoktól a stafétát, és sorra nevelték a játékosokat, formálták a világelső bajnokságának csapatait. A magyar trénerek ekként prófétábbak lehettek OIaszhonban, mint saját hazájukban. Ez bámulatos statisztikai adatokban is megmutatkozik. Így 1934-ben – amikor Olaszország először nyert VB-t – az olasz első osztályból 12-nek volt magyar edzője, az egyik élcsapatukat, az Ambrosianát, az Inter elődjét pedig tíz évig csakis magyar szakember irányította! Honfitársaink ültették el új állomáshelyeiken a profi szellemet is: pl. Kertész Géza vezette be az edzőtábort, mondván: játékosai ne a civil életükkel törődjenek, szenteljenek mindent alá hivatásuknak.

De edzőink is tanultak tanítványaiktól, amire a legjobb példa a legnagyobb ottani magyar tréner, a három bajnoki aranyéremmel büszkélkedő Weisz Árpád. Ő rámutatott: otthon megrekedtek a húszas évekbeli „régi idők focijánál”, és a skót stílust ortodox módon, a körömpasszokhoz ragaszkodva játsszák. A védekezést is elhanyagolják, pedig a helyes megközelítés: „mindenekelőtt gólt nem kapni, és csak ezután próbálni meg a góllövést.” Tézisét konkrét taktikai okfejtéssel is alátámasztotta. Egyrészt leszögezte, hogy a középfedezetet támadó szerepkörben játszatni már luxus, hiszen „az új ofszájdszabály lehetővé teszi, hogy három csatár, aki a labdát ügyesen viszi, át tudjon játszani akár négy-öt védőt is. Egy ügyesen játszó center egyetlen hosszan előre, a szélső felé játszott labdával lehetetlenné teheti az egész védelemnek a védekezését. Amíg ugyanis a védők megfordulnak, a szélső már rég a kapuban van a labdával. A védelemnek tehát elemi feladata lenne úgy helyezkedni, hogy az előbbiekben elmondottak ne vagy nem mindig sikerüljenek” (99. old.). Weisz egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy szervezettségben és finanszírozás terén is elmaradtunk Olaszországtól.

A könyv, amit nem lehet elfelejteni

A futballkönyvek többsége szórakoztató. Élvezetes, bulváros stílusban íródott, kellemes olvasmányok, amelyeket többnyire egy ültő helyemben olvasok el, szinte falva a betűket. Később sem okoznak csalódást: ha évek, évtizedek múlva veszem elő őket, újra meg újra felvidítanak, bármennyire is „le vagyok targiázva”. Leginkább azonban az könnyíti meg olvasói újrafelhasználásukat, hogy amint letettem őket, már semmire sem emlékszem belőlük. Habkönnyű, de többnyire üres írásművek. Örökifjú újszülötté varázsolnak, akinek minden vicc új.

Borsi-Kálmán Béla könyvei viszont nehezek, sokszor fejfájdítók. A szerző rengeteget idéz (sokszor feleslegesen), túl sokat foglalkozik önmagával – főleg különböző sérelmeivel-, ráadásul csapongva, meglehetősen fegyelmezetlenül ír, azaz: túlírja szövegeit. Ja, és még egy dolog, amiben művei különböznek a fociskönyv-termés nagy részétől: évek múlva is világosan emlékszem rájuk. Azokat nem lehet megjegyezni, Borsi-Kálmán Béla (a továbbiakban: BKB) könyveit viszont nem lehet elfelejteni – és nem azért, mert annyira megszenvedek befogadásukkal. A tartalmuk, az üzenetük miatt. Azért, mert mondanak valamit a labdarúgásról, leginkább a magyar futballról, mégpedig fontosat és mélyet.

Fő kérdése: hogyan, mitől süllyedt ilyen mélyre labdarúgásban az egykori világelső? Ez további kérdéseket vet fel, amelyek közül az első már nagyon régóta kínoz minden magyar szurkolót és szakembert: miért vesztettünk az 1954-es VB-döntőben? A szerző az okok közül a legfontosabbnak azt tartja, hogy Puskást lerúgták az NSZK elleni 8-3 alkalmával, de azért, mert feleslegesen cukkolta Liebrichet. Ez az arrogancia fosztotta meg vezérétől, egyúttal a világ legjobbjától a magyar csapatot – folytatja BKB, majd az elbizakodottság történeti-társadalmi hátterét kezdi el boncolgatni. A könyvnek ez az egyik fő erénye: jól vegyíti a társadalomtudományi felkészültséget a fociban való jártassággal. Borsi-Kálmán Béla ugyanis történészprofesszor, rengeteg könyv szerzője, egyúttal a hatvanas évek nagy Fradijának labdazsonglőr, de nem elég erőszakos és ezért a tartalékba szorult játékosa.