L- arginin hatása
Az L-arginin egy félig esszenciális aminosav, amelyet a szervezet is természetesen képes előállítani a táplálkozás során. Az arginin egy építőelem vagy kémiai egység, amely fontos összetevője a fehérjéknek és alapvető fontosságú az összes élő sejt felépítésében a szervezetben. A legtöbb ember elegendő mennyiségben termeli ezt az aminosavat, így kiegészítő pótlása nem szükséges. Azonban az L-arginin hiány előfordulhat egy fehérjeszegény diéta, fertőzések, égések következtében, illetve akkor is, ha a szervezet túl sok arginint vagy szepszist termel.
EGÉSZSÉGES SZÍV
Az L-arginin javítja a vérerek működését, segít megvédeni azokat az eltömődéstől, illetve az L-argininnek fontos szerepe van a szívelégtelenség, illetve a mellkasi fájdalmak enyhítésében is. Az L-arginin forrása a nitrogén-oxid, amely segít szélesíteni az artériák falait, növeli a szív vérellátását, illetve fokozza a véráramlást is. Az L-arginin kiegészítők fontosak lehetnek az izomgörcsök, a fájdalmak, a gyengeség kezelésében is, ugyanakkor további klinikai vizsgálatok szükségesek, hogy meg lehessen határozni, hogy az L-argininből mekkora mennyiségre van szükség, hogy a szív egészségét fokozhassuk.
SZEXUÁLIS FUNKCIÓ
A vérben és a vizeletben az alacsony nitrátszint merevedési zavart okozhat. Az L-arginin azonban segíthet növelni a szervezetben a nitrogén-oxid szintjét, ami képes csökkenteni a merevedési zavar tüneteit. A Journal of Sex and Family Therapy 2003 május-júniusi számában megjelent tanulmány szerint az L-arginin képes a szexuális funkció javításában egy három hónapos időszak alatt. Az L-arginin a piknogenollal kombinálva kiválóan alkalmas a keringési zavarok okozta merevedési problémákat kezelni.
AZ EGÉSZSÉGES IMMUNRENDSZER
Az L-arginin javítja az immunrendszer működését, fokozza az immunválasz nagyságát, illetve aktivizálja a csecsemőmirigyet is. A csecsemőmirigy T-sejteket termel, amelyek nagyon fontos elemei az egészséges immunrendszernek. A bőrben és a kötőszövetben az L-arginin képes fokozni a fehérjetermelést, így segíti a sebgyógyulást, csökkenti a helyreállítás idejét, illetve csökkenti a sérülés vagy műtét után fellépő fertőzések kialakulási esélyét is.
Isparta eve gelen escort İnegöl eve gelen escort Ilgın eve gelen escort Karahayıt eve gelen escort Görele eve gelen escort Hopa eve gelen escort
A könyv, amit nem lehet elfelejteni
Borsi-Kálmán Béla írta az egyik legjobb – ha nem a legjobb – futballkönyvet, Az Aranycsapat és a kapitányát, tizenegy évvel ezelőtt, de az a kötet csak azt az egy kiadást érte meg. A szerző közben egyes részeket folyóiratokban, tanulmánygyűjteményekben újra közölt, majd gondolt egyet, és idén – számos új írással kibővítve – együtt megjelentette. Ez a Pszeudo-fociesszék. Az alábbiakban ezt és a 2008-as opuszt együtt taglalom.
A futballkönyvek többsége szórakoztató. Élvezetes, bulváros stílusban íródott, kellemes olvasmányok, amelyeket többnyire egy ültő helyemben olvasok el, szinte falva a betűket. Később sem okoznak csalódást: ha évek, évtizedek múlva veszem elő őket, újra meg újra felvidítanak, bármennyire is „le vagyok targiázva”. Leginkább azonban az könnyíti meg olvasói újrafelhasználásukat, hogy amint letettem őket, már semmire sem emlékszem belőlük. Habkönnyű, de többnyire üres írásművek. Örökifjú újszülötté varázsolnak, akinek minden vicc új.
Borsi-Kálmán Béla könyvei viszont nehezek, sokszor fejfájdítók. A szerző rengeteget idéz (sokszor feleslegesen), túl sokat foglalkozik önmagával – főleg különböző sérelmeivel-, ráadásul csapongva, meglehetősen fegyelmezetlenül ír, azaz: túlírja szövegeit. Ja, és még egy dolog, amiben művei különböznek a fociskönyv-termés nagy részétől: évek múlva is világosan emlékszem rájuk. Azokat nem lehet megjegyezni, Borsi-Kálmán Béla (a továbbiakban: BKB) könyveit viszont nem lehet elfelejteni – és nem azért, mert annyira megszenvedek befogadásukkal. A tartalmuk, az üzenetük miatt. Azért, mert mondanak valamit a labdarúgásról, leginkább a magyar futballról, mégpedig fontosat és mélyet.
Fő kérdése: hogyan, mitől süllyedt ilyen mélyre labdarúgásban az egykori világelső? Ez további kérdéseket vet fel, amelyek közül az első már nagyon régóta kínoz minden magyar szurkolót és szakembert: miért vesztettünk az 1954-es VB-döntőben? A szerző az okok közül a legfontosabbnak azt tartja, hogy Puskást lerúgták az NSZK elleni 8-3 alkalmával, de azért, mert feleslegesen cukkolta Liebrichet. Ez az arrogancia fosztotta meg vezérétől, egyúttal a világ legjobbjától a magyar csapatot – folytatja BKB, majd az elbizakodottság történeti-társadalmi hátterét kezdi el boncolgatni. A könyvnek ez az egyik fő erénye: jól vegyíti a társadalomtudományi felkészültséget a fociban való jártassággal. Borsi-Kálmán Béla ugyanis történészprofesszor, rengeteg könyv szerzője, egyúttal a hatvanas évek nagy Fradijának labdazsonglőr, de nem elég erőszakos és ezért a tartalékba szorult játékosa.
Amikor magunk ellen neveltünk világbajnokokat
Ehhez a felzárkóztató jellegű modernizációs, egyúttal vadul nacionalista projekthez azonban külső mintaátvételre is volt szükség – ezt szolgáltatta a magyar import. A magyar játékosok hozták el az Appennini-félszigetre a játék szépségét, a finomságot, a fineszt, a labdabirtoklásra épülő észjátékot, de az olaszok nem akarták egy az egyben átvenni ezt. Nekik eredmény kellett mindenáron, győzelmek, trófeák, amelyekkel a rendszer szupremáciáját bizonyíthatják, egyúttal komisszárjaiknak is dokumentálva: jól sáfárkodtak a beléjük feccölt milliárdokkal. Az efféle fúzióból gyakran kitűnő vegyület keletkezik – így lett most is. Az olaszok „csak” a technikát” vették át közép-európai játékstílusunkból – ma se látni falábú olasz játékost -, de a labdára rácsavarodást, a sokszor öncélú cselezgetést, a védekezés gyakori elhanyagolását nem.
Az eredmény: egy fizikális, de egyúttal időnként szellemes reaktív futball, amely előbb az ellenfél játékát rontja el, majd annak hibáira lecsapva húzza be a meccseket vagy – ha az is célszerű – az ikszeket, akár a gólnélkülieket is. Aki nézni szereti a focit, tán nem szeret bele ebbe a stílusba, de aki látni, érteni is akarja, az könnyen függővé válhat tőle. Itt indult el az a folyamat, amely a földkerekség egyik legnemesebb futballkultúráját hozta létre. Ekkor kezdett kinevelődni az a szurkoló, aki nem fújolja csapatát, ha az bekkel, mert olvassa a pályán történő hadmozdulatokat, és megtapsolja játékosát, ha az fegyelmezetten, magát a csapatérdeknek alárendelve visszazárt védekezni.Megtapsolja, mert a harmincas évek nagy diadalainak tradícióján felnőve megtanulta: az ilyen, az azonnal kielégülést racionálisan elhalasztó játékfelfogás termi az igazi gratifikációkat, vagyis azokat a sikereket, amelyek után „az éjjel soha nem ér véget”.
A magyar–olasz futballfúzió azt is jól példázza, hogy a tradíció otthon, ez esetben Magyarországon hátráltathat is, mert ha szakrálissá válik, gúzsbaköt – de az idegen olasz környezet nyújtotta stimulus hatására ismét termővé válhat. Ebben az esetben a magyar edzők vették át a játékosoktól a stafétát, és sorra nevelték a játékosokat, formálták a világelső bajnokságának csapatait. A magyar trénerek ekként prófétábbak lehettek OIaszhonban, mint saját hazájukban. Ez bámulatos statisztikai adatokban is megmutatkozik. Így 1934-ben – amikor Olaszország először nyert VB-t – az olasz első osztályból 12-nek volt magyar edzője, az egyik élcsapatukat, az Ambrosianát, az Inter elődjét pedig tíz évig csakis magyar szakember irányította! Honfitársaink ültették el új állomáshelyeiken a profi szellemet is: pl. Kertész Géza vezette be az edzőtábort, mondván: játékosai ne a civil életükkel törődjenek, szenteljenek mindent alá hivatásuknak.
De edzőink is tanultak tanítványaiktól, amire a legjobb példa a legnagyobb ottani magyar tréner, a három bajnoki aranyéremmel büszkélkedő Weisz Árpád. Ő rámutatott: otthon megrekedtek a húszas évekbeli „régi idők focijánál”, és a skót stílust ortodox módon, a körömpasszokhoz ragaszkodva játsszák. A védekezést is elhanyagolják, pedig a helyes megközelítés: „mindenekelőtt gólt nem kapni, és csak ezután próbálni meg a góllövést.” Tézisét konkrét taktikai okfejtéssel is alátámasztotta. Egyrészt leszögezte, hogy a középfedezetet támadó szerepkörben játszatni már luxus, hiszen „az új ofszájdszabály lehetővé teszi, hogy három csatár, aki a labdát ügyesen viszi, át tudjon játszani akár négy-öt védőt is. Egy ügyesen játszó center egyetlen hosszan előre, a szélső felé játszott labdával lehetetlenné teheti az egész védelemnek a védekezését. Amíg ugyanis a védők megfordulnak, a szélső már rég a kapuban van a labdával. A védelemnek tehát elemi feladata lenne úgy helyezkedni, hogy az előbbiekben elmondottak ne vagy nem mindig sikerüljenek” (99. old.). Weisz egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy szervezettségben és finanszírozás terén is elmaradtunk Olaszországtól.
Kevin és David – A szarkák és a Premiere league
„Azt szeretném, hogy az emberek álmodjanak a kedvenc klubjukról. Szívünk mélyén mindnyájunknak álmodozónak kellene lennünk. Néhányan ennek az ellentétei, akik azt mondják: „mi ezt nem tudjuk”, de amikor megkérded őket, hogy mégis miért, nem kapsz választ. Nos, én azt mondom, „miért ne?”
Kevin Keegan és a Newcastle United viharként vonult végig az angol labdarúgáson az 1990-es évek közepén. Keegan újra álmodozókká tette a geordie-kat, aminek egyenes következménye lett az is, hogy az évek előrehaladtával egyre nehezebben élték meg az álmok rendszerint tavaszra beidőzített szertefoszlását.
Keegan a városnak adta a Szórakoztatókat, akikből azonban egyszer sem lettek Trófeaemelők. David Ginola nem csak egy volt az Entertainers közül, de megtestesítője volt annak a filozófiának, amit Keegan vallott, és rabul ejtette a világ felé addig kissé zárkózott angol focit. Önkéntes száműzetésének legfényesebb napjait Newcastle-ben élte meg, aminek végén két fantasztikus góllal intett búcsút a várostól.
Mese Kevin Keegan Newcastle-jéről, a Premier League első igazi rivalizálásáról, és egy szerencsés franciáról, aki „nem csak úgy nézett ki, mint egy isten, de úgy is játszott (persze, hogy igazságosak legyünk az istenekhez, az evangéliumok nem említik, hogy Jézus Krisztus sárga lapot kapott volna állandó műesésért a nagy jeruzsálemi derbin)”.