Első focis könyvem, a mára szó szerint ronggyá olvasott Felejthetetlen 90 percek még Orth Györgyöt tartotta minden idők legjobb magyar játékosának. Felnőttként kellett rájönnöm: 1964-ben még nem lehetett a „disszidens” Puskásékat értékükön kezelni. Túlpolitizált labdarúgó-közvéleményünk azóta átesett a ló másik oldalára…

A magyar futball nagy sikereit eddig hajlamosak voltunk a kommunista időszaknak tulajdonítani. Mindenekelőtt természetesen az Aranycsapat jóvoltából, de a dicső ötvenes évek mellett ott volt a hatodik évtizedekben Alberték nemzedéke is – mindezekhez képest pedig kissé megfeledkeztünk az 1945 előtti trófeákról. Volt ebben reális értékítélet is, elvégre ki versenyezhetne Puskásékkal, azaz minden idők tán legjobb csapatával?
És volt benne része annak is, hogy 1945 és 1989 között a korábbi társadalmi rendszerek idején elért eredmények többé-kevésbé a háttérbe szorultak.

A horror VB-je is volt ez…Az olaszok a franciák ellen. Forrás: Schirner Sportfoto/DPA/PA Images

E hiány pótlására vállalkozik a Dénes Tamás – Szegedi Péter szerzőpáros Az 1938-as VB-ezüst …és ami mögötte van című kötetével. A könyv cseppet sem előzmények nélküli. Mind Dénes, mind Szegedi rangot vívott ki magának – előbbi sok nagyon informatív és alapos futballtörténeti munkával, utóbbi pedig két nívós futballszociológiai traktátussal, amelyek közül Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig ráadásul a most publikált opusz által felölelt korszakot is taglalja. Van „konkurensük” is: Andreidesz Gábor történész szintén érdekes és szakszerű, de kevésbé széles merítésű 1938 – A párizsi ezüstje még 2013-ból.

Teljes cikkért kattints ide!

Akik szeretnek elmerülni a negativizmusban, még válogathatnak is. Sirathatnak mélyről felemelkedő, de a végcél előtt elbukó héroszokat (Törökország, 2002 és Ghána, 2010), de fájlalhatják az istenek alkonyát is, azaz a Zidane vezérelte Gallhon 2006-os kudarcát és a brazilok négy évvel ezelőtti katasztrofális lebőgését.

2002: a 0–8-aktól a bronzéremig

A török futballra a nyolcvanas évek közepén igencsak rájárt a rúd. Kétszer is 8-0-ra kaptak ki az angoloktól, ebből egyszer otthon (!), de mi is 6-0-ra vertük őket Isztambulban. Pedig nem mindig voltak ők pofozógépek. Törökország fosztotta meg 1956-ban egy 3-1-gyel akkor másfél éve tartó veretlenségétől az Aranycsapatot, és ez nem volt kicsúszott eredmény, mert az ötvenes években a félholdasok középcsapatnak számítottak Európában. Szinte minden nagycsapatot elkaptak egyszer; tehették is, mert Turgay kapus Európa-klasszis volt, két csatáruk, Metin és Lefter pedig a Serie A-ban is – az utóbbiban Nizzában is – profiskodott. Klubcsapataik közül a Fenerbahcse a BEK-ből 1959-ban kiverte a Csepelt, a Galatasaray pedig négy év múlva a Fradit, igaz, utóbbiak odakint lázasan játszottak, mert vesztükre beoltatták magukat trópusi betegségek ellen. A Fener aztán 1964-ben a KEK-ben a nyolc között harmadik meccsre kényszerítette a később majdnem-kupagyőztes MTK-t, a Göztepe Izmir pedig 1969-ben „csak” a Dózsától elszenvedett 1-4 és 0-4 miatt nem jutott be a VVK döntőjébe.

A nyolcadik évtized vége felé aztán elkezdődött egy lassú, de biztos fellendülés. Ennek alapjait a belgazdasági és belpolitikai konszolidáció teremtette meg, amit – a limestől keletre ismerős konstelláció! – Kenan Evren tábornok 1980-ben bevezetett diktatúrája tett lehetővé, amely véget vetett az országban évek óta uralkodó káosznak. A tőke ismét biztos talajt érzett a lába alatt, és a labdarúgásba is áramlani kezdett. A német földön élő törökökkel való kapcsolatokat kihasználva, német edzőket és játékosokat hívtak az országba, és tanulni kezdtek.

Kisvártatva jöttek az eredmények is. Az 1996-os EB-re még csak kijutottak, de a 2000-esen már nyertek is, és ugyanebben az évben érték el a török foci máig legnagyobb sikerét: a Galata UEFA Kupa-győztes lett! A japán-dél-koreai kooperációs vébére már egy tapasztalt, önmagában bízó, de egyúttal sikeréhes gárda utazott ki.

Erényeiket már Brazília ellen is csillogtatták, hiszen az 1-2 alkalmával alaposan megizzasztották a nagy tekintélyű dél-amerikai csapatot, és még ma is sokan emlegetik, hogyan esernyőzte be Ilhan Mansiz Roberto Carlost. Az ugyancsak ügyes costa ricaiak ellen 1-1-re döntetleneztek, a gyenge kínaiakat pedig egy sima 3-0-lal intézték el, ezzel pedig csoportjukból továbbjutottak. A meglepetések VB-jén ezután a fél-házigazda Japán elleni 1-0 következett, itt Ümit Davala fejesgólja döntött, majd a címvédő franciákat a világbajnokság nyitómeccsén verő Szenegált ugyanilyen arányban győzték le, ezúttal – az azóta szerencsére eltörölt – aranygóllal. És láss csodát: Törökország – igen, Törökország – máris a négy között találta magát!

A világ közben megtapasztalhatta, milyen messzire jutott játékuk az egykori pofozógéptől. A törökök félelmetesen pressingeltek (ma is jobban védekeznek a középpályán, mint hátul!), kiválóan kontráztak, és meg nem alkuvó küzdőszellemük mellett pompásan kevertek, gyorsan és pontosan passzoltak. Rüstü hibátlanul védett (a török kapusok csak később szoktak rá arra, hogy beadásoknál „a rokonok elé” jöjjenek ki), középpályán Emre Belözoglu box-to-box zakatolt, elöl pedig Ilhan – ő sérülés miatti, korai visszavonulása után műkorcsolyázó lett (!?) – és a „Boszporusz bikája”, Hakan Sükür maga volt a veszedelem.

Teljes cikkért kattints ide!

Két meccs a világ. Ennyi maradt az idei labdarúgó-világbajnokságból, amit minden négyévente oly epedve várunk, és ünneplünk. A kieséses szakasz eddigi tizennégy mérkőzése nemcsak emlékezetes pillanatokkal szolgált, hanem olyan figyelemre méltó jelenségeket is, amelyeket állandó szerzőnk Belovai György és a Nagykeró blog szerkesztője, Kovács Soma foglal össze nekünk.

ITT A LABDA, HOL A LABDA

A két évvel ezelőtti Európa-bajnokság már jelzésértékű volt, az oroszországi VB azonban teljesen nyilvánvalóvá tette: (csak és kizárólag) labdabirtoklásra építő játékkal nem lehet világeseményt nyerni. Ez persze nem teljesen igaz, viszont az idei VB trendje megint csak az lett, hogy jobb minél kevesebbet a játékszerrel törődni, és a felszabadított energiát arra használni, hogy megbénítsuk az ellenfél játékát (valamivel bátrabb csapatoknál még a kontrázás is megengedett).

Három olyan csapat volt, akik a csoportmérkőzések alatt 65% feletti labdabirtoklással büszkélkedhettek. Spanyolország (72.8%) úgy esett ki a házigazda ellen, hogy még a csoportbeli teljesítményét is sikerült feljavítania: 78.9%-ban birtokolták a labdát 120 perc alatt. Az argentinoknak (67.8%), akiknek újra sikerült maguk alatt vágniuk a fát (a gyenge teljesítmény mellé a hírek szerint Sampaoli is teljesen elveszítette a tekintélyét) a döntős franciák ellen ugyan romlott az átlaga, de a 4-3-as vereség mellett is 60.2%-ban volt náluk a labda. Németország nem csak a brutális xG mutatója alapján kellett volna, hogy továbbjusson, de az átlagban 70.2%-os labdabirtoklás is a kieséses szakaszra predesztinálta volna őket, ha a mérkőzéseket a számok döntik el.

Igaz, alkalmazkodni is tudni kell. Az oroszok hiába védekeztek masszívan, azáltal, hogy egyik kieséses mérkőzésen sem próbáltak dominálni, borítékolható volt az, hogy előbb-utóbb elvéreznek. Ezzel szemben az argentinok elleni 40-60 után Deschamps franciái megfordították az arányokat, és Uruguayt 60%-os labdabirtoklási mutatóval ejtették ki, hogy aztán az elődöntőben a libikóka teljes legyen egy 36-64%-os belga fölénnyel.

Hogy 180 fokos fordulatot vett volna a világ? Ha nem is kell teljesen elfelejteni a 70-80%-os labdabirtoklásra építő futballt, az világosan látszik, hogy a világ (akár a legkisebb nemzetek is) megtanult alkalmazkodni ehhez, és az esetek többségében (lásd a 2016-os EB-t, valamint az idei VB-t) sikerrel tudja hatástalanítani azt. Az pedig csak egy újabb adalék a változáshoz, hogy a keretek minősége sem állandó, ami megnehezíti pl. Spanyolország dolgát abban, hogy 10 éven át csakis sikerrel játszhassa a tiki-takát.

Teljes cikkért kattints ide!