A VB-csoportkör 8 tanulsága

A VB-csoportkör 8 tanulsága

Véget értek a világbajnokság csoportmeccsei, feltérképezhettük az erőviszonyokat, volt néhány komoly “meglepcsi”- Mészöly Kálmán szavával élve – , és ezen felbuzdulva összegezzük a nyolc csoport nyolc komoly tanulságát, hol kisebb, hol nagyobb összefüggésben a pályán látottakkal.

1) Akinek a csillaga leáldozott: Akinfejev

Az oroszok 1-ese, aki egész karrierjét a CSZKA Moszkvánál töltötte. Az Uruguay elleni meccsig egyetlen védést sem mutatott be. Persze, a szaúdiak és az egyiptomiak sem tornáztatták meg nagyon, de egy gólt azért így is beszedett Egyiptom ellen. A harmadik körben aztán már volt dolga Igornak, aki amellett, hogy hét kapura tartó lövésből négyet hárított, háromszor a hálóból kotorhatta ki a labdát. Most pedig készülhet a spanyolok ellen, akik Suárezéknél is nagyobb nyomást gyakorolhatnak majd a kapujára. Nem mondom, hogy pocsékul teljesít, sem azt, hogy még nem villanthat nagyot, egyszerűen csak Akinfejevben sokkal több volt annál, hogy elkényeztetett portásként strázsáljon moszkvai őrhelyén egész pályafutása alatt. 2004-ben és még utána is bőven lett volna lehetősége egy topklubba igazolnia, de most 32 évesen már nem valószínű, hogy egy BL-ben is erős csapat kezdő kapusként számítson rá.

világbajnokság csoportmeccsei

 

2) A legerősebb kiscsapat: Irán

Ki merné kiscsapatnak titulálni manapság Belgiumot, Horvátországot, Uruguayt, Svájcot vagy Mexikót? Ezek a csapatok mind továbbjutottak annak rendje és módja szerint, még ha a hatpontos Mexikónak volt is miért izgulni a harmadik fordulóban. A kiesettek közül nyilván ott az óriás Németország, a kőkemény Szerbia, a nagyot küzdő Nigéria, vagy a többre érdemes Lengyelország. De ezen csapatok játékoskeretének összértéke mind bőven 100 millió euró felett van, így kicsinek cseppet sem nevezhetnénk. Viszonyításképp a legkisebb értékkel Panama válogatottja bír: az ő keretükben szereplő játékosok összértéke mindössze 8 millió euró, míg a legdrágább csapata a franciáknak van, ahol ez az összeg  1,08 milliárd euró. Ez alapján az összesítés alapján tehát a százmilliós keretekkel nem rendelkezők közül Irán tette a legjobb benyomást a csoportkörben. Négy gyűjtött pontjukkal akár tovább is juthattak volna à la Argentína. Spanyolország ellen egyetlen megingástól eltekintve levették a pályáról Diego Costát. Egy győzelmet is begyűjtöttek némi szerencsével Marokkó ellen.

3) A torna kapusa eddig: Schmeichel

Bár joggal pályázhatott volna erre a címre a mexikói Guillermo Ochoa is, szegény csak beszedett három gólt az utolsó csoportkörben. Igaz, nagyon egyikről sem tehetett. De a németek elleni produkciója kitűnő, és a Dél-Korea ellen is csak egy Son-löket fogott ki rajta. Ennél mondjuk ki is jött az a hátránya, ami miatt nem igen kelendő játékos. Történetesen, hogy 185 cm alatti kapusról van szó. Ezzel szemben a dán óriásfi, Schmeichel kis híján 190 cm, és eddigi egy kapott gólja miatt a tornán a legjobbak közé kell soroljuk. Még akkor is, ha például Muslera, vagy az egy meccsen védő Mandanda eddig gólt se kapott – de egyiküknek sem kellett nagyon megerőltetnie magát. Bár tény, a Leicester kapusa is inkább csak napozott a franciák ellen, viszont az, hogy ők és nem a peruiak jutottak tovább, nagyban neki is köszönhető: két parádés védése is volt azon a meccsen. Cueva tizenegyesénél meg  addig szuggerált, amíg az fölé nem lőtte a labdát.

Teljes cikkért kattints ide!

kistarcsa

Miért kell Argentínának nyernie a VB-t?

Még mielőtt durva részrehajlással vádolnák a Fociológust, szögezzük le, hogy szerkesztőségünk a mostani világbajnokság alatt nem szurkol egyöntetűen egyetlen csapatnak sem, és alább sem az argentinok melletti kiállásra buzdítunk. Jelen cikkünkben –  folytatva a Fociológus Könyvklub sorozatát – Jonathan Wilson nemrég magyarul is megjelent Az argentin foci – Argentína futballtörténete a kezdetektől Messiig című könyvének vizsgálatával bizonyítanánk, miért is több ez a világbajnokság sok millió argentin focibolondnak, mint holmi élet-halál kérdés. 

pibe

Két nappal huszonkilencedik születésnapja után, szinte pont két évvel ezelőtt Lionel Messi közvetlenül a tizenegyespárbajban Chile ellen elvesztett 2016-os Copa América-döntője után a sajtónak nyilatkozva bejelentette, hogy a továbbiakban nem kíván szerepelni hazája válogatottjában. A saját büntetőjét is kihagyó csapatkapitány szavai lesújtók voltak:

“Ez van. Így döntöttem. Mindent megtettem, amit csak tudtam. Az igazság az, hogy ez már a negyedik döntőm, amit elbuktam…”

1993-óta Argentína felnőtt válogatottja egyetlen tornát sem nyert meg, pedig nemcsak az azt megelőző időszak történelme predesztinálta volna az albicelestét az elmúlt negyed században valamilyen trófea elhódítására, hanem az az elképesztő játékosállomány is, amelynek kinevelése az argentin foci 1893-tól kezdődő hagyományaiból eredeztethető.
Jonathan Wilson a tőle megszokott módon nem innen, az AFA elődjének, az AAFL-nek az alapításától kezdi Argentína futballtörténetét, hanem az ország nemzetté válásának kulcspillanataitól. A politika- és gazdaságtörténeti kontextusba ágyazott narratíva, ami egyébként is oly fontos szerepet kap Wilson köteteieben, jelen esetben különösen hangsúlyos. Ha van ország, ahol a társadalmi mentalitás a legjobban tükröződik a labdarúgásban, akkor az Argentína.

Teljes cikkért kattints ide!

kklte,kistarcsa,camerun

Aki az afrikai focit szereti, rossz ember nem lehet

Szériánk legújabb darabjában újabb, az utolsó pillanatban elbukott hősökről zeng az ének. Bűnbakokban sincs hiány: hol a kollektíve lenácizott németek a hunyók, hol a bolgárfaló FIFA, de megkapják a magukét a multik (ld. Nike) és a szovjetek kárára lengető partjelző, na meg az első afrikai futballsikert gáncsoló sípos ember is.

A francia futball az 1958-as VB-bronz után a hatvanas években csúnyán visszaesett, amit olyan Waterloo-k is fémjeleztek, mint az angolokkal szembeni 0-5, a jugók és az NSZK elleni 1-5 vagy a norvégektól beszedett otthoni 0-1. Aztán a hetvenes években beindult egy utánpótlás-nevelő program, megjelent a Platini-nemzedék, a St. Étienne 1976-ban a BEK-ben, a Bastia az UEFA Kupában két év múlva döntőzött, és az argentínai dzsemborin a franciák már csak balszerencsével nem jutottak tovább egy erős csoportból (amelyben mi is ott voltunk).

Négy év múlva összeért a csapat, bár a spanyolországi kezdés a korábbi vesszőfutásokat idézte az Anglia elleni 1-3-mal. Kuvait ellen aztán egy hírhedten botrányos meccsen sikerült 4-1-re nyerni – a skandalumot a csapatot kísérő kuvaiti herceg hisztériázása okozta. A harmadik találkozón az 1980-as EB-n 3. csehszlovákok ellen aztán megint izgulni kellett, mert a végén csak szerencsével sikerült megőrizni a továbbjutást jelentő 1-1-es eredményt (kétszer is a gólvonalról kellett tisztázniuk).

Teljes cikkért kattints ide!

A legjobb, a legszörnyűbb és a...

A legjobb, a legszörnyűbb és a…

Sorozatunkat ezúttal azokkal a vébékkel folytatjuk, amelyek e sorok írójának a szívéhez a legközelebb állnak. Épp akkor lettem futballimádó, amikor Észak-Korea elképesztette a világot, amikor a felejthetetlen olasz-NSZK-t játszották a hetvenes mexikói Mundialon, és amikor a lengyelek bizonyították, hogy sok munkával és alázattal egy „futottak még” fociországnak is lehet klassziscsapata.

kistarcsa, fociológus

Az olasz futball a harmincas évek két világbajnoki címe után a következő évtized végén borzalmas veszteséget szenvedett el: a Torino csodacsapata repülőbalesetben odaveszett. Ezért egy generáció kimaradt, ami az ötödik évtized kudarcaiban is megmutatkozott, hiszen két Vb-n (1950, 1954) leszerepeltek, míg a svédországira ki se jutottak! 1962-re azonban ismét összekovácsolódott egy olyan gárda, amelytől újra remélhették a régóta áhított sikert. Ismét elővették a régi receptet: az oriundókat, azaz az olasz felmenőkkel rendelkező, honosított latin-amerikai sztárokat.

A bemutatkozás mégis pöntyögött, mert a nyugatnémetek ellen alulról sikerült egy 0-0-t kiszenvedni. Ráadásul a második ellenfél, a házigazda chileiek elleni meccs előtt történt egy incidens. Két olasz újságíró, Corraddo Pizzinelli és Antonio Ghirelli alaposan leszedte a keresztvizet az azzurrik szálláshelyéről és egyáltalán a rendező országról. Felrótták, hogy a telefonok süketek, a taxi olyan ritka, mint a hűséges férj, a telefon és a telex csigalassú, egész városnegyedeket lepnek el a sarki prostik, és mindenütt szegénységet, alultápláltságot, alkoholizmust és analfabétizmust tapasztalnak.

Nemsokára kiderült, hogy a rossz kommunikáció ugyanolyan hiba, mint jobbhátvédet rakni centerbe. A cikkeknek híre ment Chilében, és kisvártatva össznépi felháborodás tört ki. Annál is inkább, mert két évvel korábban az ország borzalmas földrengést élt át, és az, hogy mégsem mondták le a vébérendezést, egyfajta muszáj-Herkulesség volt a részükről, amit a világ is együttérzéssel nyugtázott. Az olaszok már a mérkőzés előtt rosszat sejtettek, amit igazolt, hogy kezdés előtt hiába dobáltak engesztelőleg virágot a nézők közé, azok megvetően visszahajigálták. Ami viszont ezután következett, arra senki se számított.

Rögtön az elején elszabadult ugyanis a pokol: a hazaiak egyből nekiestek ellenfeleiknek, és ütötték-rúgták őket, ahol érték. Persze, a dél-európaiak se maradtak adósok, és időnként valóságos verekedő-rugdosódó-köpködő párok alakultak, amelyek tagjai felváltva csépelték egymást. Így folyt le a santiagói csata, a focihistória egyik legrémületesebb, leggyalázatosabb epizódja, amelyen a rendőrségnek négyszer is közbe kellett avatkoznia.

A legnagyobb baj az volt, hogy Aston angol játékvezető – később az ő nevéhez fűződött a sárga és piros lapok bevezetése! – a nagy hazai közönséget látván berezelt, és csak az olaszokat merte szankcionálni. Olyannyira, hogy kettőt (Ferrinit és az ellenfelét fejberúgó Davidot) is kiállított közülük, miközben a Davidot és Maschiót is profi bokszolót megszégyenítően leütő chilei Leonel Sánchez a pályán maradhatott. A dupla emberhátrányban egyre fáradó olaszok ellen aztán az előzőleg esélytelennek tartott Chile két gólt is szerzett, és továbbjutott – Olaszország már hiába nyert az utolsó mérkőzésén Svájc ellen 3-0-ra. Chile aztán a vébén „betliző” Jasin hibáit kihasználva a favorit szovjeteket is kiverte, és végül a bronzmeccsen a csehszlovákok elleni vereségük miatt elkedvetlenedett jugoszlávokat is legyőzve bronzérmes lett! Olaszországnak pedig maradt a mártírszerep, na meg az oriundók bűnbakká kikiáltása…

Teljes cikkért kattints ide!

Zizinho – Ademir – Jair

Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik

Most jön csak igazán a flagellánsoknak, öngyötrőknek való csemege! Két ország – az egyik történetesen mi vagyunk! – futballnemzeti nagylétének temetője (a Maracana, ill. a berni Wankdorf-stadion) után Svédországba látogatunk, ahol a franciákat egy sérülés ütötte el első VB-döntőjüktől…

Már világbajnokok vagyunk! Ja, nem

İstanbul eve gelen escort İznik eve gelen escort İskenderun eve gelen escort Karasu eve gelen escort Gümbet eve gelen escort Ilgaz eve gelen escort

A II. világháború után a világ újra élni, örülni, játszani, focizni akart, a jogo bonito művészei, a brazilok pedig futballvilágbajnokságot rendezni – és megnyerni. A franciaországi bronzérmesek diadalát egy egész hatalmas ország áhította, mert így akarták demonstrálni, hogy senkinél sem alábbvalóak. A gigantomán, pénznyelő beruházás sem hiányzott: minden idők legmonstruózusabb stadionját, a Maracanát épp a nagy dzsemborira húzták fel. (Ez is újabb példája annak, hogy a labdarúgás ideális gyógyírt kínálhat identitásválságokra, kisebbrendűségi érzésekre.)

Pedig már az eleje is elgondolkodtató volt. A mexikóiak elleni 4-0-át követően a híres “svájci reteszt” nem is sikerült feltörni (2-2), és a jugoszlávok elleni 2-0-at is ki kellett szenvedni. A négy között vizont már szárnyalt a csapat: a svédeket 7-1-gyel, a spanyolokat 6-1-gyel “küldte meg”. Ekkorra már az összeállítás is stabilizálódott, kialakult a csodálatos Zizinho – Ademir – Jair belsőhármas, tengelyében a gólzsák Ademirrel. Az utolsó mérkőzés előtt már csak egy pont kellett nekik a végső győzelemhez (az akkori rendezési szisztéma szerint nem volt döntő, a legjobb négy között a csoportelső nyerte a trófeát), és az ellenfél az addig a vébén bukdácsoló, bár nagy játékerejű Uruguay volt. A győzelem holtbiztosnak látszott, ezért az országon már előre eufória vett erőt (??!!). Mindez odáig ment, hogy a riói polgármester már előre győztesnek kiáltotta ki az együttest, sőt, az O Mundo című napilap a címoldalán a csapatfotót “Íme, a világbajnok” aláírással közölte.